2018. december 4., kedd

Télapó sapkája!



Cirmos kedvem lassan ébred,
álmomból csengettyű ébreszt.
Nocsak, mit látok?
Gazdámon egy piros kalapot.
Közelebb hajolók, jól megnézem,
nem is kalap, egy sipka az.
Múltévben a kandallóban fennakadt.
Nem is tudom, hogy történt?!
Egy sötét éjjelen, gömbölyödve merengtem….
hová lett az egerem?
Egyszer csak hallom én, motozik őkelme,
a kéményben meglelem.
Fölugrottam, uzsgyi neki,
az ösztönöm vadászni hív.
Mereven figyelek, bajszom égnek mered, karmaimat élezem.
Csendesen osonok, rá ugrok a zsákmányra,
vagy mint később megtudtam a zsákjára.
Karmaim között csengettyű csilingel,
s nem a bájos egerem ciripel.
No, nem baj, ez is jó móka.
Mert azóta télapó sapkáját Miki a mikulás hordja.






2018. november 13., kedd

Néha eszedbe jutok?



Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, szeretnél?
Ha itt lennél szeretnél!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, ölelnél?
Ha itt lennél ölelnél!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, meghallgatnál?
Ha itt lennél, meghallgatnál!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, büszke lennél rám?
Ha itt lennél, büszke lennél rám!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, bocsánatot kérnél?
Ha itt lennél, bocsánatot kérnél!

Néha eszembe jut apú, 
ha itt lennél,  gondolnál rám?
Ha itt lennél, gondoltál volna! 

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, megkérdezném miért?
Ha itt lennél, nem lenne kérdés!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, ölelnél?
Ha itt lennél, ölelnél!

Néha eszembe jut, 
ha itt lennél, lenne apám?
Ha itt lennél, lenne apám! 




2018. november 9., péntek

Jár nekem?




Minden mit gondolsz nem jár neked, hidd el nem érdemled meg!
Mit tettél az életben, hogy neked jár egy jobb élet? 
Tisztelted az embert, becsülted Istent? 
Nézted az alvó gyermeked és tűnődtél azon, miért is ő lett a gyermeked? 
Miért hiszed neked minden lehet, divatos mai szóval. 
Jár neked!
Megkell mondanom nincs olyan, hogy jár neked.
Semmit nem kell kapnod csak úgy.
Először tenned kell valamit az élet asztalára.
Élned, harcolnod, tanulnod kel.
Becsülni az emberi képregényt, a természetben való létezést.
Nem elvenni kell, hozzá kell tenni.
Adni és adni, önmagad lelkét megmutatni. Magadból mindent kiadni. 
Istent keresni és őt megkérni, adjon erőt megélni minden napot.
Felkelni és tenni, Nem pedig követelni.
Jár nekem, mert élek, adjatok, adjatok, egy nárcisztikus világ gyermeke vagyok. 


2018. október 10., szerda

Világ ma!




Milyen lelke van ma a világnak?
Gonosz és sötét?
Vagy
Szeretettel teli?
Sok évig gonosz és sötét volt számomra.
Másoknak csupa fény.
Lehetett itt kártyázni, nőzni, csalni és hazudni.
Sok évig ez volt
"ez van" mondogatták
"mit lehet tenni, ilyen a világ"
De eljött egy fuvallat, egy hangot hozott magával.
Páran hallották csak  
de elég volt, hogy a hang elindulhasson.
Körbe járta a világot.
Meg- meg ölelve, megérintve minden szívet.
Találkozott közben harccal, haraggal és daccal.
De fel nem adta!
Észre sem vettük, a világ megváltozott.
Csak azt halljuk minden ember egy hangot mond.
Honnan jött és mikor?
Senki sem tudja már,
de minden szív erre várt.






2018. szeptember 21., péntek

Hogyan mondják kutyául, hogy szeretlek!



Mert amikor megszülettem, nem kértem fogadjatok örökbe.
De ti megtettétek, és én a szívemet belétek helyeztem.
Azóta is bennetek élek. 
Oda költöztem hozzátok, ti letettek a családom.
Veletek együtt nőttem és bár én kutya években mérem a napot, bőven őregapátok vagyok.
Öreg vagyok és púpos, fogam is hullik, de a kedvem ép oly vidám,
mint egykor, amikor még egy nagy hancúr a parkban ki nem fárasztott.
Ma már nem ugrálok, nem bohóckodom, inkább hozzátok bújok. 
Fázós csontjaimat téli éjjeleken az oldalatokhoz nyomom. 
Tudom nehéz egy öreg állat, de ha sírok is és nyögök, álmotokból ugrotok. 
Szívemet hallgatjátok, és felsóhajtva mondjátok – Ó hála él, csak rosszat álmodott!- 
Én akkor is rólatok álmodok. 
A napjaim rólatok szólnak, nektek élek, a papucsokon fekve várom haza térjetek. 
Szívem hevesen dobog, oly boldog vagyok, nyílik az ajtó és én repülök,
örömöm határtalan, ugrálok és kiabálok, hogy halljátok és a ház amiben lakom.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek benneteket!
Végre haza jöttél, végtelenek tűnő percek megölnek engem!
Magányomban félek, meredten nézek, nézzek egy pontot üres most.
Gazdi széke árván néz vissza rám, fölugrom rá, oda heveredek, álomba keveredek. 
Róla álmodom, játszik velem, szeret engem.
Néha megdorgál, fáj nekem, nem értem.
Én csak szólok, igaz kicsit hangosan – valaki jött - nem hallod?
Csak védelek, ide be nem engedem, ordítok, mert nem érted, hogy 
én az életemet adtam te érted!
Este ha elfáradok kérlek dobj rám egy takarót. 
Nem azt, a másikat, inkább a pirosat, de a legjobb az lenne,
ha a te ruháidba tekeredve, hajthatnám le vén fejemet.
Azt kérdezted még az elején, hogyan mondják kutyául azt, hogy szeretlek?
Nem mondják sehogy sem, a kutya maga a szeretet!








2018. augusztus 15., szerda

Öregszem!



Szempillám ritkul, arcom foltos, kezem ráncos.
Öregszem, hasit a lelkembe a félelem.
Mi van még hátra?
Mennyi homokszem mi az enyém?

Pereg- pereg, egyre gyorsabban hullnak az üvegaljába.
Szememben még ég a láng, előttem a világ.
Csak a test üzen, - lassabban…
Fáj itt is, ott is, nem múlik.

Számolom mennyi az annyi.
Testem elhagyott, becsapott.
A régi alakom egy képről fityiszt mutatott. 
Istenem, ha vissza adnád, csak egy percre! – merengek felette.

Szomorú a lelkem, nem értem, 
a tükörből egy idegen tekintett mered rám.
Nézem őt, új nekem, megrémít a hasonlóság.
Anyám képe néz rám.
Az orrom épp oly lógós, szám lepittyed, mellem lóg.
Ez a női mi volt.

Ruháim elmúltak, elengedtem őket. 
Hordja más, szebb, feszesebb.
Új ruha kell, mi kényelmes, tág, 
hasban nem szorít, és diszkréten eltakar!

Múltamban felbukkan egy kép.
Nagymamám az, kendőben, otthonkában. 
Csodásan nézett ki.
Zsebében kincs volt, egy szem cukor.
Ízét számban érzem ma is.

Lenézek a lábamra. 
Mama látod, a tieiden járok.
Néha pont úgy és ott fáj, ahogyan neked egykor.
Megdörgölöm, ápolom, de még nem áztatom!
Lassan az a kor is eljön, mikor egy lavor víz a mámorom. 


Ismeretlen emlékek lepik el az elmémet.
Emlékeznék, de már feledek. 
A fényképekbe meredek. 
Elmúlik az élet, öregszem, fáj nekem.
Hová lettem mind eközben? 

Kopog a biológia az ajtómon,
minden hónapban egyre gyorsabb.
Nem jár jól, siet, rohan át az életen.
Elveszi tőlem a nőiességem!
Megszűnök nőnek lenni, és anyának. 

Hajam ritkul, bőröm nyúlik.
Mi jöhet még?
A fogtündér!
Most nem ad pénzt, csak egy számlát! 
A protézis árát. 

Kezem remeg, szemem nem lát.
Mit mondtál kedves?
Ja, hogy holnap újra jössz. 
Legyintesz és már indulsz is.
Az öreg nem hall!
Azt hiszed rád nem így hat majd az élet. 

Egy napon majd huncut tekintet néz vissza,
egy idegen öreg arcból. 
Egykor fess voltál és fiatal, a férfiak akartak.
Most öreg vagy és ráncos, elmúltak a bálok. 
Szomorú szívednek egyetlen vigasza, hogy
a férjednek  rossz a látása.










2018. augusztus 7., kedd

Mama!




Látlak még, tudom én.
De addig is emlékeimben élsz.
Hiányzol nekem, hiányzik, hogy átölelj.
Fognám kezed és kérném az
Istent adjon több időt nekem.
Egy búcsút, egy köszönést, egy ölelést.

Ha lehetne, elmondanám, sajnálom, gyerek voltam,
nem gondoltam egyszer nem leszel.
Megállítanám az életem.
Ülnék veled a gangon, néznélek, és nagyon szeretnélek.
Hiányzol!

Te is tudod, a kezedet már nem foghatom.
Csendben merengek, hová lett az emléked?
Minden este felidézlek, végig veszem a történeted.
Oly keveset tudok rólad, de amit tudok, itt őrzöm magamban.
Ápolom és gondozom, el nem hagyom.

Emlékszel?
A küszöbödön ültem, hallgattam a beszéded és csodáltalak téged.
Nekem te voltál a minden.
A gyerekkorom, az életem, a védelmem.
Neked köszönhetem az életem.  
Szerettél engem, és csak remélhetem, hogy tudtad, milyen kincs vagy nekem.
Jön egy illat, a tiédet érzem, és vele együtt jön a képzelet.
Mama szeretlek, kérlek, ne enged el a kezemet, várj rám mikor én is elmegyek.









2018. július 28., szombat

Érzés.



Szívem minden fájdalmát feledném, ha lehetne, ha lehetne....
Oly sok minden van benne, boldogság, szerelem, szeretett,
De a legtöbb mi a szívemben a helyett elfoglalja az a mérhetetlen keserűség, ami gyötör és kínoz.  
Feledném mind én, de szívem nem tud.
Fekete lidérc, ami magával húz, megtiporva, némán kilök a világba,
Azt kiáltja:
Élj, élj, élj!
De nem tudom, hogyan kell élni, ha minden bennem sötét ködként ég.

2018. július 25., szerda

Elég volt!



Unom már a facebookot, hogy ott éled a mindennapod.
Hozzám nem szólsz, ha még is, köszöni nem tudsz, csak
kérni, likeoljak neked valamit, amiért te egy zsák üres semmit kapsz.
Amivel tovább eteted a nem létező állatodat.

Most őszintén, bolond vagy? Vagy mi lett a világgal?
Utálom látni minden percedet, mert elveszed tőlem, hogy
akarjalak látni, leülni és mesélni, az életről, a csodáról, a családról.
Fárasztó ez az egész hazug csalás, amivel vakítjuk egymást a facebook platformján.

Sírtok nincs csajotok, a férj is elhagyott.
Ugyan már, gondold át, borzalmas ez a virtuális hazugság!
Én elmentem, kiszálltam, elég volt számomra.
Keresetek szóban, üljünk le egy kávézóba,
tegyünk úgy, mint régen, hozzuk vissza a régi emléket,
amikor még az emberek a valóságban éltek!







2018. július 8., vasárnap

Félek!


Nyílnék én, ha mernék, nem tört volna el bennem annyi emlék.
Félek a kaput kitárni, magamat behívni.
Leülni, elbeszélni szépet és jót, hallgatni jó nagyot.
Félek önmagammal lenni, mikor egy sötét kedv megérint.
Nem lelem a kulcsot, ami az öröm ajtaját nyitja.
Mélyre dobtam, tán el is ástam, gyermekkori álomvilágba.

Félek oda vissza menni, anyai haraggal szembenézni.
Elveszíteni mind két szülőt, magányos gyermekként élni,
a világnak nem mesélni, magamba zárkózni.
Eltemetni a múltat, reménytelen jövőt.
Félek, ha megnövök, mind ez szíven üt. 
Gyenge leszek és bátortalan, hagyom, bántsanak.

Félek fölállni, hangosan kiáltani.
Kimondani a szavakat, mik a torkomban ragadtak. 
Félek, ha megteszem, elveszítem az életem, bezárnak, kritizálnak, bolondnak titulálnak.
Remegve kérem, higgyetek nekem, minden szavam igaz volt.
Nincs miért hazudnom sem tagadnom, félelmeimet tőletek kapom.
Most is, éppen úgy félek, mint az gyermek, akinek a lelkét téptétek.  








2018. július 6., péntek

Halál.




Azt hiszitek, nekem nem fáj,
hogy velem nem jár csak a halál.
Hűséges társam ő, mert nem hiteget, nem csap be.
Őszintén vágyik rám, engem akar, az életem kell neki.
Én oda is adnám, egy jó szóért, szeretettért.
De nem kellek neki, nem ígér, csak némán csendben elkísér.
Egy életen át fogja kezem, magához ölel,
hűséges félelmet ültet a szívembe.
Szeret engem azt mondja, annyira, hogy
mikor én döntök elég volt, ő még is visszahoz.
Nem kérdez, nem aggódik.
Türelmesen várja Isten hívó hangját.
 Egy nap bekopog hozzám, átölel, lágyan mögém áll,
fülembe súgja itt az idő, menni kell.
Némán lehunyom szemem, látom ahogy Isten hív.
Rám mosolyog, békét áraszt, fénye elragad.
Testem elernyed, lelkem útra kész.
Haza megyek, boldog ez az érzés.
Halál szelleme végig kísér, bátorít, vezet, velem lebeg.
Látom még a testem, felette állnak, kétségbe esve kiáltanak.
Szólnék én, ne sírjatok, boldog vagyok, az angyalokkal táncolok.
Velem van mindenki, ki már régen elhagyott, mi mind itt ülünk, együtt vagyunk.
Szabad a lelkünk, szárnyal, új életre készül.
Sürgünk, forgunk, és újra leszületünk.
Élünk, meghalunk, és közben tapasztalunk.
Megértjük, halál nélkül nincsen élet,
 élet nélkül nincsen Isten,
 Isten nélkül nincsen ember,
 ember nélkül nincsen lélek,
 lélek nélkül nincsen élet!









Egy csepp.




Hajnali esőcsepp a fűszálba kapaszkodik.
Dideregve mered az ég felé.
Várja a napot, kelljen fel, hogy újra egybe olvadhasson az éltető esővel.
Újra és újra így járja körbe, egy csepp eső az életet.
Lehull, felszáll, elpárolog, közben pedig újélet serken.
Táplálja, öntözi, s mikor virágja pompázik,
ő megpihen a szirmain.

2018. június 29., péntek

Hajnalban.




Hajnalban iszom a kávémat. 
Ablakomon át a hűvös szél csókolgat.
Csend van! Néma a táj, csak a madarak dala szál.
Üdvözöl, úgy hiszem, szép jó reggelt kíván.

Nézem az órát, hat sincsen még. 
Magamban ülök, várok, ébredjen fel a világom.
Merengek a múlton, az életen. 
Köszönöm a próbákat Istenem.
Nem adtad könnyen az életet, megtanítottad, hogyan szeressem.

Öröm most minden percem. Szeretek is élni.
Mégis ott van egy űr, mikor kell elmenni?
Arra kérlek most téged, Drága Istenem.
 Mutasd meg, hogyan kell itt hagyni mind azt, amit miattad szeretek. 

Sok évig veled akartam élni, de te türelemre intettél. 
Mutattál egy utat, ha azon járok, haza találok.
Ím, itt állok ajtódban, de belépni már nem akarok.
Most.
Majd egy szép őszi napon.
De addig is kérlek, vezesd az életem, hogy hozzád hű legyek. 

Szeretlek, Istenem ezt tiszta szívemből érzem.
 De ugyan így szeretem a mostani énemet.
Ülj ide mellém minden reggel és kérlek, maradj is itt örökre. 
Fogd a kezem, a tiédbe ajánlom. 
Legyen minden úgy, ahogyan azt te felkínálod. 


2018. június 19., kedd

Depresszió!



Miért, miért múlik el minden?
Mi volt bennem, mit én tudtam, hová lett?
Nem jön egy vers, se egy gondolat.
Ki ürült lélek vergődik mindennap.
Nem lelem magamat, nem látom a kiutat.
Ó Istenem, mi lett énvelem?
Hová lett a jókedvem?


Újra rám borul a magány, fekete fellege eltakarja szemem.
Segítségért kiállatnék, de nem halják már hangomat.
Eltűnt az arcom, én sem látom alakom.
Tükröm egy rémálom, sötét verem,
fekete földel befedem lelkemet.
Nincs ki kirángasson, egy lidérc álom a valóságom.

Magányos harcos vagyok, megküzdök magammal.
Egy lángoló pokol, hol elégnek reményeim, emberi kapcsolataim.
Nincsenek már barátok, nem látják már, ha jön a baj.
Magamra maradtam, egyetlen társam, egy sötét árny.
Ő mindig itt van, hazug, ármány szeretettével gondosan betakar.







2018. június 11., hétfő

Múló lét!




Ülnék én, mennék én, elgyötört felhőként!
Nézném a földet, remegnék.
Mit tett az emberiség?
Hol régen fák voltak, most csupasz táj, mi felkiált!
Meg állj emberiség, ez így nem mehet tovább!
Hol a határ?
Nem látod, elpusztul magad körül a világ!

Minek jöttél élni, ha nem becsülöd Isten létét.
Te akartad, így akartad, ígérted óvod és véded,
de feletted már nagyon régen.
Mit tettél? Néz hát körül, sírnak a fák.
Velük együtt sír egy halott világ.

Belefáradtam már a harcba, hogy elmondjam,
az élet ellen pusztítod önmagad.
Hol a vége? Lesz-e vége? Bizonnyal.
Mikor lelked felriad, gonosz lelked megriad, és meghallod a hangodat.
Akkor majd szégyelled magadat.

Zokogva borulsz Isten elé, és kéred, adjon még egy esélyt.
Ígérsz újreményt, de gyorsan feleded mikor földet érsz.
Kezded előröl, pusztítod a tájat, nem kíméled a fákat.
Szemetet dobsz isten testére.
Elveted a hited, csak a pénz a mindened.
Tovább gázolsz a sárba, az emberi gyalázatba.

Mikor pedig nincs tovább, elpusztult az utolsó virág.
Akkor érted meg tettednek súlyát.
Föld anya szomorúságát.
Megölted az embert, de nem az életet.
Mert az élet ember nélkül is létezhet!






2018. június 9., szombat

Árny!



Árnyak ülnek a gépemnél, félek mellé ülni!
Olyan világot tükröz amitől megriadnék.
Hamis világ a fényről áradozik, de a sötétségbe mártózik.
Azt gondoljuk jobb a másé, vágyunk rá, akarjuk.
Nem számít milyen kárt okoz.

Merengek egy kép fölött… mi az igazság?
Egy fénylő mosoly, hamis szó.
Itt jártam, itt ettem, itt vettem!
Ki tettem egy posztba, éppen eszem, téged pedig az irigység egyen meg!
Nekem van, neked nincs, ennyi kész, nem számít.
Meg is dögölhet a nép!

Egy a lényeg ragyogjon a külcsín, a belcsín csak egy régi kor maradéka 
  mire nem emlékszik már csak az öreg székely,
kibe beletaposott számtalan nemzet.
Őt tagadjuk, őt tépjük szét, ki régen értünk küzdött, élt és halt,
hogy a jövő gyermeke, ha felnő, majd méltó legyen a szóra.
Magyar vagyok, kint is, bent is, fent is, lent is!

Ezt a képet tépjük ezer felé, ahogy azt tették mindig is.
Letagadjuk apáink vérét, nem hordjuk a múlt emlékét.
Másra vágyunk, szebbre, jobbra, hamis világra.
Elengedjük egymás kezét, hátat fordítunk a barátnak.
Nincs rá idő azt mondjuk , és közben a telefont nyomkodjuk!

Ezért küzdöttek apáink?Nem hinném!
Keservesen sírnak fönt az égben, nem értik mi történt!
Annyi Magyar él, és egy sincs, ki vezetné a népét?!
Mutatná az utat, tanítaná a múltat.
Hamis az oktatás, minden fejben, tisztára mosott képzelet.
Helyére ült egy álom, kitörölni a Magyarságot!
Legyen helyette selfi, a Balatonnál rángatózó giccsparti.


Nagyapám, ha itt állna, ki harcolt érted, azt mondaná
Fiam szégyellem mivé lett ez a világ!
Egykor daliás katonák vérüket adták, ott ahol te most ájulva meredsz,
mert nem találod a helyed, nem tudod mi a dolgod, hol kapaszkodj.
A Magyar múlt sírja felett, hangosan énekled idegen nemzet jövőjét.
S a végén készül még egy csoportkép.
Itt nyugszik egy eltűnt Nemzetség!
Síratja őt…  
Talán csak a nagytesó, ki a felhőbe írja a múlt emlékét!












2018. május 8., kedd

Hajléktalan imája.



Ó Istenem miért kell a lépcsőn ülni, fekete kesztyűben cigarettázni?
Hová lett az életem, megtudod mondani nekem?
Valaha fiatal voltam és erős, most itt ülök, láthatatlan vagyok.
Kabátom kopott és koszos, testem megfakult.
Nincs egyebem csak az életem.
De ha eljönnél és elvennéd, szívesebben élnék te veled.
Olyan sok éjszaka imádkoztam hozzád, mikor fagyos testemet belepte a sár.
Kértelek segíts ki engemet, emelj fel magadhoz.
Imám úgy hiszem elfogyott, ahogyan én is elmúlok.
Nem kérek már egyebet, kérlek várj engem melegen.

2018. április 23., hétfő

Miért sírnak a fák?




Mert elhagytuk őket.
Kivágjuk, elégetjük, nem tiszteljük őket.
Útban van, nem számit, elő a fűrészt és kész is.
Helyén egy légüres tér, de egy nap tér lesz, de lég nem!
Megöljük a földet, kidöntjük a létet.
Isten óriási haragra gerjed.
Úgy teremtett minket, hogy szeressük a földet.
De mit tettünk mi?
Nem is tudjuk, nem is látjuk, nem vérzik, nem kiállt.
Csak némán tűri a sorsát.
Vagy még sem?
Menj ki egy fához, érintsd meg.
Mit érzel? Érzed, hogy fél, könyörög és remél?
Az ég felé tekint, mert ő tudja, érti, azért jött, hogy adjon.
Oxigént!
Legyen fedezéke sok madárnak, kukacnak, megfáradt állatnak.
Menedéket nyújt, ha forró a nyár, ha esik, télen felmelegít.
Szolgálja az életet, mert Isten így kérte.
Még is sír, minden éjjel összehajolnak, egymásba kapaszkodnak.
Ők még remélik, hogy van elég fa és ember, akik meghalják a kérésüket.
Ne öld a fát, érted él, az életért él.
Nélküle nem lesz unokád és gyermekednek jövője.
Helyén lesz egy élettelen csupasz föld. Egy táblával a nyakán.
Idióta emberek megölték a fát!

2018. március 25., vasárnap

Hazug világ!



Mi világ ez? Hát nem látod?
Sötét verem, fekete lidérc
kis csillámpor ide-oda, bujtassuk el egy kis szószba,
cukorport hintsünk a világra.
Adjuk el, hogy csak itt és most, kihagyhatatlan fájdalom,
a pokolban égni és mind ezt önként akarni.
Csak mert venni kell még, még …… még több kedvezmény.
Az ördög dalolva méri a lelkünket a mérlegén.
Nem számit, csak legyen akciós és minél nagyobb.
Több színbe játssza le a hazug valóságot.
Ülünk és bámuljuk a telefont, mások életéért oda vagyunk.
A magunkéért föl sem állunk, nem ér annyit a világunk.
 Hagyjuk elveszni, értékeinket elvenni.
Múltunkat megtagadni, nemzetünket eltörölni,
nyelvünket nem beszélni, gyerekeinket nem nevelni.
Oda adni egy rendnek, hogy legyen tucat ember.
Nem számit a lelke, csak a szomszéd néni nyelve.
Károgunk napestig, üres szavak lepik el a magazint.
Nincs már tudás, csak tagadás, nem én voltam, ők tették!
Eltűnik a nemzeti felelősség.
Sajnáljuk a világot, de még jobban magunkat.
Fel kéne állni, szólni kéne, elmondani jó hangosan
Elég volt, ne tovább!
Megbűnhődtük már e sok hazug állszemélyt.
Kik elárulták az emberi létezést!

2018. január 12., péntek

Hópehely


Szürkül már az ég, a hold sápadt fénye tükröződik a tó jegén.
Távolban látni hópelyhek szálingóznak rég, a fenyők ágait puhán ölelik.
Magas fák csúcsain egymásba kapaszkodik a remény, hogy
egyszer véget ér a tél.
Néma csend dermeszti a tájat,
árva nyulak szaladnak a messzi Mátrába.
Hideg tél rémiszti a rókát, vacogva kotor vackot magának.
Csendesen hullik a hó, havas mezőkön süvit a szél,
magával hozza a tavasz ígéretét.
Jégcsapok csöpögnek a napmelegétől,
őzek böffennek az üverek rejtekéből.
Éled az erdő, nyílnak a fák,
madarak köszöntik az újesztendő hajnalát.


2018. január 5., péntek

Néha eszedbe jutok?



Istenem! Néha eszedbe jutok-e?
Mikor párnámba sírom a nevedet.
S nem hallom itt állsz mögöttem.
Divat most tagadni, hozzád nem tartozni.
Elnézni a világba, egy sötét korszakba.
Feladni mindent, kitagadni téged.
Megtiltani a népnek, hogy tiszteljék az Istent.
Elvenni az erkölcsöt, kitörölni a hitet.
Kezébe adni egy újvilág hitet, hol a pénz az Isten.
Nem nézni a szívekbe, hol még fellelni a hitet.
Töröljük el e világot, építsünk egy rémálmot.
Nem kell nekünk hit és szeretet, csak a kínzó gyűlölet.
Lépjünk le, csá, ennyi.
Dobjuk el a világ rendjét.
Szánakozol és sírsz, ó ugyan már!
Hát nem ilyen életre vágysz?
Nem kellett Isten, elhitted a pénz a minden.
Vehetsz házat, szép jövőt, de benne élni nincs öröm.
Fizeted egy életen át a hazug világ kamatát.
Hiszed, hogy kell, az jó, az istentelen hazug világ.
Vissza mennél, de már nincs hová.
Szégyelled  a múltad, nem találod a kiutat.
Kérd meg hát az Istened és ő átvezet ezen az
embertelen életen!





2018. január 1., hétfő

Zúg az erdő!




Éjnek éjjelén szél zúgatja az erdők rejtekét.
Süvit, vágtat, lobogva tép.
Haragja tombol, dühe vágtat, gallyak szálnak.
Soha véget nem érő lárma, ordít bele a világba.
Szédül a reggel, csöpög a kedve, nyújtózik az ég felé.
Nem ébred a nap! Fekete felhő takarja el a fényt.

Cuppog a sárban az emberi mivolt.
Haraggal a szívben éli a napot, elfeledet régi álmok.
Forgószél veri mellében a haragot.
Kiáltana, de nem halják.
Minden ember a saját viharában kószál.
Keresi a fényt, a kiutat, de a ráborult magány
összezárta lelkét, homály fedi emlékét.

Nézlek én, oly régóta. Könnyeidet folyatod,
bús szívedben harag dúl.
Viharként száguldól, össze csapsz fűvel-, fával.
Vagdosod a baráti fákat.
Ottan állsz a csupasz réten, üres emberi részed.
Vihar vitte el a szavadat, tombolt, száguldott.
Égette a vágyakat.


Ily haraggal öltél és téptél.
Emberi lélekcsonk mi maradt, mi az ég felé mutat.
Remegő karod segélyért kiállt.
Sötét felhő alól kinyúl egy fénysugár.
Rajtad áll fel ragyog-e még a napsugár.



Jóga!

Csendben ülni, zenét hallgatni testünket ellazítani, ez a jóga! Mi évezredek óta uralja az elmét, rendbe teszi a lelket, ellazítja ...