Remegő szívvel, reménykedő évvel nézek a jövőbe.
Remélem, megtalálom önmagam és kitárul a világ számomra.
Keresem és kutatom a valóságomat.
Harcolok és dacolok, magamat utálom.
Helyemet nem lelem, világom elsüllyedt.
Nézem én az eget mi fényesen lebeg, hitet és reményt nem
lelek.
Kérem, én az Istenem jöjjön és szánjon meg, de mindig a néma
üzenet, mi eléri fülemet.
Kétségeim erősek, kiben nem hiszek?
Magamban vagy Istenben?
Belém mar a gondolat,
elvesztem, tán örökre elvesztem.
Többé már nem térek vissza Istenhez.
Kinyújtom én a karomat, könyörögve imádkozom.
Néma szél mi arcomba vág, fagyos a szó mi lelkemet érinti.
Mindennek oka egyedül csak is én vagyok.
Fájdalom, ami lelkemet eltakarja, úgy lapul, őrzi, el ne fújja,
egy kóbor szél.
Ki az, aki eljön és felemeli rólam ezt a leplet?
Meglátja, ki vagyok és megmutatja számomra valóságom tükrét.
Kérlek istenem, ha van még bocsánat számomra, hát eljöttem.
Esedezem érted, magamért. Nézz le rám, és segíts fel utamon.
Elvesztem és egyedül tévelygek.
Téged kereslek, de a sötétség nem enged.
Adj nekem erőt, kitartást és hitet.
Hitet magamban, hogy nem hiába élek, hogy én is valamiért élek.
