Karácsony!

Karácsony reggelén egy manó díszíti rejtek helyét.

Szines zoknikat aggat a fára, úgy várja a télapót egy csésze teára.

Kandalló párkányán, remegve ég két gyertya, meleg fényét szikrázva szórja.

 Modern mese indul a tévébe, sok gyermek messze földön álmodozva nézi,

hogyan táncol az északi sarki fény, magasan a havas hegy tetején.

 

Csíkos szövetű fotelban cirmos cica álmosan nyújtózik,

bajusza felett a tejre kikacsint.

Kisasztalkán lámpa, annak halovány fénye hirdeti az éjféli álomba merülést.

Karácsonyi csillag ragyog a fa tetején, holdvilágos est fényénél.

Elmúlt az idő, elüti az óra az éjfélt.

Alszik a ház, vele alszik egy titokzatos világ.

Messziről jött tűzpirosba öltözött, hófehér szakállú mikulás.

Halkan érkezett, a karácsonyfa alatt megpihent, 

Palástjába burkolózva mély álomba szenderült.

Álmába a földre elrepült. 

Éjjelek éjjelén ajándékokat hordót szét,

csomagokba helyezte az élet szépségét.

Minden egyes ember ki karácsony reggel meglepődve ébred,

egy tűzpiros csomagban, rátálalhat egy üzenetre.

Szent karácsony ünnepén, mesevilág rejtekén.

Havas házak tetején, egy fáradt öreg Mikulás a puttonyába hozza el, a 

Szeretet ünnepét! 

Nagyon sok boldog ünnepeket kívánok nektek. 

Kati

Korán még a reggel!

Korán még a reggel, nem ébred a lelkem.

Éjjel aggódom, az életem elaludt.

Csend van bennem, nem hallom a hangod.

Istenem kérlek, segíts át a haragon!

Látok egy utat, de félek lépni.

Ha elesem ki fog felemelni?

Kaptam egy életet, én akartam úgy hiszem.

De ily nehezet miért kértem?

Egy életen át siránkozom, másokét szépnek látom.

Hol az enyém? Nem látom!

Eltévedtem e világon.

Kérlek, Istenem nyújtsd felém a kezedet,

Veled szeretném élni az életem!

Istenem hol jársz?

Istenem hol jársz az égen?

Kereslek mindennap, mégsem látom az arcodat.

Kérlek, mutasd meg nekem a létezést, egy halál utáni képzelést.

Hogy van remény veled élni a mennyek egén!

Nem vágyom másra csak, hogy hozzád járjak...

Lépcsődnél térdepeljek, és hozzád hűen könyörögjek.

Fordítsd felém orcádat hagy lássam az arcodat.

Mely békével teli, és árasztja az emberekre a szeretetét.

Kérlek Istenem, ne felejts el engem!

Szükségem van rád itt a földi életben!

Pánik.

Hallom még a reggelt.

Vízcseppek lepik el a testem.

Indulnék, de nem lelem a kedvem.

Hová lett minden, mit úgy szerettem!

A ködös reggelt, az ablakon végig csorgó eső cseppet.

Elmúlt világ sötét reggele ébreszti a lelkemet.

Indulni kell, kint vár egy világ, mely

Megrémiszt és magával ránt.

Táskámba kapaszkodom, tőle várom a reményt, hogy

markolva vissza ránt a fény felé.

12 év.

12 éve tappancsai között fogja szívemet.

Nem nézi arcomat, mögém néz, belém lát.

Minden rezdülésemet ismeri már.

Néha csak ül és néz, szemében áhítat.

Nekem szól, nekem üzen, látja tiszta lelkemet.

Soha nem szűnő szeretet öleli minden napomat.

S ahogy telnek, az évek szemeit fátyol takarja el,

s még is ezer ember közt nekem örül, ha halja hangomat.

Velem nőt föl és velem öregszik meg.

Együtt lettünk barátok, család és igaz lelki társ.

Sok fájdalmam cipeli ő, terhemet hordja szó nélkül.

Nem vár semmit cserébe, önzetlen lény ki szeretni jött.

Nem mást, engemet!

Hallom lépteit, öregesek, bajusza fehér már.

De szemében a fény tisztán felragyog, ha rám néz.

Átölelem minden nap, köszönöm neki, hogy

 Egy röpke kutyányi élete alatt megtanított szeretni.

Lépteim.

Istenem, e gyönyörű napon halod a szavaim?

Hozzád szólok a reményért haldoklom.

Mond kérlek, a szavaimat felírod az égbe?

Vagy eltűnnek az ürességbe.

Ki tudja, biztosan létezel és, hogy

életem nem reménytelen küzdelem.

Nehéz ma a földön élni, fáj a létezés.

Egyetlen reményem, hogy te figyeled lépteim.

Hol van?

Hol van a nyár, mi körül ölelt és az égbe szállt.

Hol van a szó, ami ígért szépet és jót.

Hol van az álom, ami tele volt reménnyel, egy új élet kezdettel.

Hol van egy barát, aki mögém lép, átkarol és felemel.

Hol van minden, mi szép volt, és ragyogott az égbolt.

Hol van az a világ, ami nem ölt, nem háborúzott.

Hol van az ígéret, hogy harc nélkül is van élet.

Hol van a szeretet, ami kihalt a lelkekben.

Hova tűnt az érzelem, ami nélkül nem élet az emberi képzelet.

Eltűnt vers.

Kereslek benneteket emberek,

Hol vagytok? Hová tűntetek?

Elmúlt századok letűnt emberei, sírjatok!

Ma élő embernek, nem kell a vers.

Nem olvass, és nem ír!

De facebookjárol osztja az észt.

Elfeledte már –e nemzet ki is volt Kölcsey.

Felkiáltok! Istenem… hová lettek az Emberek?

Kik vagyunk mi, ha eltűnt belőlünk a képzelet.

Veszedelmes világ az, ahol nem olvasnak, de tudnak.

Ahol nem látnak, de okítanak.

Hazugsággal hintik el a múltat.

Eltörlik Elődeink tetteit, kitépik a lelkünk Magjait!

Bitorolják vágyunkat, láncra kötik az emlékét.

Csendbe legyél, ne merj szólni!

Ez a világ a hülyéket szereti.

Feled el önmagad, imád a hamisat.

Utáld a néped, mard a másikat.

Tipord el, s majd segítséget nyújtó karodat,

 levágjak az elvtársak.

Itt nincs hely a gyengéknek, közéjük állsz

vagy eltapos az emberi enyészet.

Lelked oly hevesen ordít, szomjazik a jóra.

De nincs már tudás, feláldozták,

Az instagram szent oltárán.

Menni!

Menni, mindig csak menni.

Egy bőröndből élni.

Kicsit megállni, lélegezni,

otthont teremteni.

Egy szép napon újra útra kelni.

Ismételni e kört folyvást.

Menni, menni az ismeretlenbe lépni.

Soha meg nem szűnő érzés,

hogy élsz, mert mész!

Nyári reggel!

Nyári esős szürke reggel.

Számítógépem előtt merengve ébredek.

Telnek az évek, nem kopnak az emlékek.

Ma is ott ülök hajnalban a réten,

lesem a terelgető ménest.

Vizes fűcseppeken óvatosan lépek

meztelen talpamon a dér ébresztget.

Távolban pirkad az égbolt

vele ébred az emberi mivolt.

41 évem!

Repül az év, öregszem én.

41 évem mögém ért. 

Nem értem én hová lett a múlókép 

Gyerek voltam, éppen csak felnőttem

már is elrepültek az évek.

Boldog nem voltam sokáig, 

nehéz élet tépázta ráncaim.

Köszönöm neki, hogy nem adta olcsón és fejbe vágott olykor,
néha akkor is, ha előtte már megtépázott.

Nélküled ma Istenem nem lennék.

Amikor azt kértem vigyél el, te mellém ültél, szerettél!

Átölelve meséltél, egy jobb életről, szép emlékekről.

Lehajtott fejjel, könnyes szemmel, halkan kértelek, segítsél. 

Nem hittem egy nap más lehet minden,

hogy a rossz eltűnhet belőlem, de te

hitted, egy nap felállok, letörlöm könnyeim.

Megsimogatom szívemet és magamhoz ölelem lelkemet. 

Ma is itt vagy velem, ha csendben is vagyok, és sokáig nem szólok.

Tudom, ott ülsz ágyamnál, mosolyogsz rám.

Azt mondod – Látod, csak hinned kell, ennyit kérek nem többet! 

S bízd rám az életed. Vezetem a lelkedet. 

Szorosan fogom a kezedet.

Köszönöm Istenem az elmúlt 41 évemet! 

Fohász!

Kérlek, Istenem bocsásd meg az én életem,

Oly sokat bűnhődtem és bűntettem!

Haragomba nem láttalak, pedig kerestelek,

elfedte a sötétség a fényedet.

Ó kérlek, Istenem vezesd az életem,

mutasd meg nekem hol rejtőzöl a szívemben.

Szeretnék veled egybe forrni, a napjaimat veled élni!

Keresni téged szüntelen, meglelni a napnak fényében,

egy kóborló állat tekintetében.

Ülj ide kérlek mellém, a lelkemet a kezedbe tenném.

Fogd, és vidd fel a mennybe, tisztítsd meg a fénybe.

S ereszkedj alá az égből, borítsd rám védő lepled.

Így kísérj tovább a maradék éveimben.

A kéz!

Látom a kezemen az öregség jeleit.

Néhol a finom bőrt ráncok ölelik.

Múló éveim mély ráncokat alkotnak.

Mesélnek egy életről hol szépről, hol fájó emlékekről.

Őseim múltját tükrözi minden egyes barázda.

 Benne látom anyám kezeit, egy mozdulat, egy gesztus mind belőle fakad.

Az ő keze, az ő bőre volt pont ilyen.

Mennyit néztem merengve, figyelve

ahogy az erek futkosnak keresztbe, keresik az utat,

éppen úgy ahogyan most én keresem kezeit.

Azt a kezet mely óvót és szeretet.

S mely némán szorította kezemet.

Majd egy napon elengedte, hogy annyi néma év után

a kezemben lássam  kezeit.  

Figyelj rám!

Kérlek, figyelj most rám.

Elszöktél, eltűntél oly régen már,

fájdalmas volt nélküled a világ.

Nem szólok, nem jár a szám.

Csak kérlek, figyelj most rám.

Kint a világ más, mint gondolnád.

Ne zárj el, ne dobj ki már!

Nem kérek mást csak figyelj rám.

Félek túl sok ami reád vár.

Itt vagyok, számíthatsz rám.

Sírva kérlek, most figyelj rám!

Nem állok eléd és szorítalak szorosan, nehogy elmenjél.

Menned kell, tudom rád vár egy világ.

Féltelek! Ezért kérlek, figyelj rám!

Nem minden szavam bánt, óv is, aggódik, remél és kér.

Kinyújtott karom hozzád ér.

Arra kér, a szíved legyen a helyén.

Érezd az igazat és zárd ki a hamisat.

Tudom menned kell, hát menj!

De a szívedben kérlek figyelj rám!

Érezd, hogy szeretlek és figyelek rád.

Tavasz!

Oly kicsi mag voltál és már itt virítasz az ablakomnál.

Egész télen reménykedtem, hogy tavasszal életre rebbensz.

S no lám alig telt el pár hét és te szórod a virágjaidat szanaszét.

Tündökölve jár erre a nép téged ámulva rég.

Nyílj- nyílj más dolgod sincs, szépséged ontja magából a hírt.

A tavasz tündér jött el ünnepelni közénk. 

Köd!

Álmos ködös téli napon kitekintek az ablakon.

Emberek távol, némán álldogálnak.

Fázósan kabátjukba takaróznak.

Köd lepi el a házakat, halvány fény dereng az ég alatt.

Át nézek a szomszéd házba, szomorú emberek ülnek magukba zárva.

Nem látják már a másik életét, a tévé takarja el a képzetét.

Fáradt testek, elgyötört arcok, reményért harcol.

Néma sóhaj ragadja meg a karom.

Szemében a könyörgés arra kér legyek én, aki megtöri a ködnek az üzenetét.

Halvány remény távoli még, sötétség üli meg az égnek egét.

De egy aprócska fény örökre ég felgyújtja lelkek emlékét.

Felreppen a ködnek sötét leple, alatta ragyog Isten örök jó kedve.

Kapcsolat!

Fény ragyogja be lelkemet

Angyal öleli létemet.

Lehunyt szemeim mögött

Isten fénye felragyog.

Ámulva nézem a csillagot.

Némán elmerengve haza vágyom

egy napon a fényetekbe szállok.

Addig is kérlek benneteket Drága Angyalok

Legyetek velem a földi világon.

Körforgás!

A lelkem mélyén oly üres hiány él.

Hiányzik belőlem valami ősi emlék.

Kutatom életeken át, s nem lelem a hazám.

Földre szálltam és az égbe vágytam.

Az égből pedig a földre szálltam.

Folyton- folyvást e kört járom,

örök körforgás a világom.

Egy születés és halál között egy pillanatra megállok, elmerengek…

Ennek tényleg mi értelme?

Leéltem sok életet miérteket kerestem.

Újra és újra kérdezek, hajszolom a feleletet.

Választ néha meglelem, de el is feledem.

Rohanok egy másik létezésbe, Istent keresve.

Magamat feledve, elszakadva a léttől az

Isteni létezőtől!

Munkás reggel!

Sötét még a reggel, halványan ég a kedvem.

Álmosan botorkálva álmaimba járok.

Ölelem még az éjnek emlékét.

Messzi világnak rém tettét.

Meleg ágyam csalogatva hiv.

Csak egy percre vagy kettőre belebújok én.

Pirkad már az ég, elindultam rég.

Ködbe veszett sárga lámpafény

halványan terelget egy új nap reggelén.

Meggyötört arcok, álmos ráncok.

Remegő kezek fogják a korlátot.

Fázósan magamba állok,

távolba látok, munkába járok.

Kopott öreg villamosra várok.

Elszállt a szó!

Elszállt a szó, nem fog a toll.

Üres sorok között kimondatlan szó.

Fejemben újra szólok, nyílik a szám,

de egy láthatatlan kéz befogja már.

Bent rekedt minden ami fáj.

Szavak kergetik egymást.

Emberek hangja süvit a fülembe.

Álmodtad, álmodtad, nem is léteznek!

Szorítom kezemet fülemre tapasztva.

Ordítanám, csend legyen!

Ki tépitek a lelkemet!

De egy újabb hang felém kiállt.

Te vagy a hibás!

Én vagyok? Magamba roskadok.

Nincsen ember kinek fontos vagyok?

Mit tettem? Kimondtam az emlékemet.

Cserébe bűnös lettem, engem vertek.

Hozzátok az ítéletet!

Mennem kell. Egy szót se többet.

Kárhozott az életem, legyen kárhozat az emlékem.

Marjatok belém, tépjétek húsomat.

Szeretni képtelen emberi másolat.

Legyen bűnötök az enyém.

Én elbírom, némán elhordom.

De ha egy nap ott álltok Istennél.

Jusson eszetekbe minden bűnötök,

amit én hordok a vállamon.

Akkor én is oda állok elétek

leakasztom minden terhemet.

Isten kapuján tisztán belépek,

nem cipelem tovább a fekete lelkeket!

Mennyország!

Felhők mögé elbújnék. Félve kitekintenék. 

Istent keresném!

Lábamat lóbálva hangosan nevetnék.

Egy Angyal hajamat fésülné.

Mellém ülnek Mesterek, Istenek, Tündérek.

S némán hallgatnák az életem.

Mesélnék nékik sok szépről, jóról, megannyi álomról.

Néha könnycsepp peregne arcomon.

Belém hasítana a fájdalom, mikor

fentről letekintve látnám.

Hiányoznék nékik!

- Most még nem lehet. – Halkan suttognám.

Isten áldjon Drága Mennyország!

Pillangó!

Ha levettem a bábomat új ember lehetek.

Nem kell, ez a kemény páncél tovább védjen.

A napfény megölel, magához hív.

Szelíden átölelve a magasba hív.

Fényem felragyog messzire szál.

Tudom, már ki vagyok!

Egy ragyogó napsugár!

Kinek fénye téged is megtalál,

hozzád ér és megsimít.

Felemel és magával hív.

Egy táncra perdül a szív, 

mely egy csodás énekkel haza röpít.

Reggel!

Reggel a sötétség még átölel,

szeretem ezt.

Mellem ül, az érzelem

simogat és szeretget.

Gyengéden ébresztget.

Lehajol a pirkadat, arcomat simítja.

Az Óceán hívogat,

ringatózik és ellazít.  

Azt üzeni minden cseppje

ez egy szép reggel.

Pirosodik az égalja,

a nap is nyújtózkodva ébred.

Fényével lágyan beleolvad a sötétbe és

szétárad a reggel.

Nem lenni.

Nem tudhatod mit jelent nem lenni.

Elmúlni és nem létezni.

Senkit sem keresni.

A világtól eltűnni.

Máshová születni.

Könnyedén létezni.

Mindenségbe éledni.  

Télapó érkezett.

Télapó is itt topog már,

Éjjel érkezett szánján,

csendben osont meg ne hallják.

Gyorsan hörpintett a tejből, majszolt a kekszből

Nyílt a zsákja, előkerült belőle sok- sok gyermek álma.

Üres zsákja a szánjába repítette.

Rudolf lódult a szán feszült, 

Télapó már el is tűnt.

Reggel minden álmos szem hamar ébred.

Nyílnak a csomagok, zörögnek a zacskók,

mosolyok ölelnek, szívek remélnek.

Ma minden kisgyermek mesében éled.