Jóga!

Csendben ülni, zenét hallgatni

testünket ellazítani, ez a jóga!

Mi évezredek óta uralja az elmét,

rendbe teszi a lelket, ellazítja a testet. 

Halkan lenni, magunkban éledni,

újerőre lelni, testünk határát érezni, elménket kitágítani.

Egy pózban mélyet lélegezni, a lelket friss erővel feltölteni, elménket kitisztítani.

Erről szól a jóga!

Önmagunkkal harmóniában lenni, belsőbékénkre rálelni. 

Jógázni jó, és érdemes, megtisztítja a lelkünket.

Felkészít egy újnapra, erőt ad a napi harcban.

Látni mit tegnap nem tudtunk elérni, ma játszi könnyedséggel felülmúltuk.

Jógáz kedves barát, hogy a szó mit elébb írtam, igaz barátod legyen.

Ne csak egy feléd vetett szó legyen, mi elér hozzád,

de nem ragad meg. 

Tovaszáll, újembert kutat, hol leszállhat.

Szeretet magként a szívekben elülhet, egy szép napon virággá nőhet. 

A környezetét ámulatba ejtve, hirdeti a jóga a lelkünket kivetítve a világra, 

szétárasztja önmagát.

Isten igaz valóját! 

Télapó sapkája!

Cirmos kedvem lassan ébred,

álmomból csengettyű ébreszt.

Nocsak, mit látok?

Gazdámon egy piros kalapot.

Közelebb hajolók, jól megnézem,

nem is kalap, egy sipka az.

Múltévben a kandallóban fennakadt.

Nem is tudom, hogy történt?!

Egy sötét éjjelen, gömbölyödve merengtem….

hová lett az egerem?

Egyszer csak hallom én, motozik őkelme,

a kéményben meglelem.

Fölugrottam, uzsgyi neki,

az ösztönöm vadászni hív.

Mereven figyelek, bajszom égnek mered, karmaimat élezem.

Csendesen osonok, rá ugrok a zsákmányra,

vagy mint később megtudtam a zsákjára.

Karmaim között csengettyű csilingel,

s nem a bájos egerem ciripel.

No, nem baj, ez is jó móka.

Mert azóta télapó sapkáját Miki a mikulás hordja.

Néha eszedbe jutok?

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, szeretnél?

Ha itt lennél szeretnél!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, ölelnél?

Ha itt lennél ölelnél!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, meghallgatnál?

Ha itt lennél, meghallgatnál!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, büszke lennél rám?

Ha itt lennél, büszke lennél rám!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, bocsánatot kérnél?

Ha itt lennél, bocsánatot kérnél!

Néha eszembe jut apú, 

ha itt lennél,  gondolnál rám?

Ha itt lennél, gondoltál volna! 

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, megkérdezném miért?

Ha itt lennél, nem lenne kérdés!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, ölelnél?

Ha itt lennél, ölelnél!

Néha eszembe jut, 

ha itt lennél, lenne apám?

Ha itt lennél, lenne apám! 

Jár nekem?

Minden mit gondolsz nem jár neked, hidd el nem érdemled meg!

Mit tettél az életben, hogy neked jár egy jobb élet? 

Tisztelted az embert, becsülted Istent? 

Nézted az alvó gyermeked és tűnődtél azon, miért is ő lett a gyermeked? 

Miért hiszed neked minden lehet, divatos mai szóval. 

Jár neked!

Megkell mondanom nincs olyan, hogy jár neked.

Semmit nem kell kapnod csak úgy.

Először tenned kell valamit az élet asztalára.

Élned, harcolnod, tanulnod kel.

Becsülni az emberi képregényt, a természetben való létezést.

Nem elvenni kell, hozzá kell tenni.

Adni és adni, önmagad lelkét megmutatni. Magadból mindent kiadni. 

Istent keresni és őt megkérni, adjon erőt megélni minden napot.

Felkelni és tenni, Nem pedig követelni.

Jár nekem, mert élek, adjatok, adjatok, egy nárcisztikus világ gyermeke vagyok. 

Világ ma!

Milyen lelke van ma a világnak?

Gonosz és sötét?

Vagy

Szeretettel teli?

Sok évig gonosz és sötét volt számomra.

Másoknak csupa fény.

Lehetett itt kártyázni, nőzni, csalni és hazudni.

Sok évig ez volt

"ez van" mondogatták

"mit lehet tenni, ilyen a világ"

De eljött egy fuvallat, egy hangot hozott magával.

Páran hallották csak  

de elég volt, hogy a hang elindulhasson.

Körbe járta a világot.

Meg- meg ölelve, megérintve minden szívet.

Találkozott közben harccal, haraggal és daccal.

De fel nem adta!

Észre sem vettük, a világ megváltozott.

Csak azt halljuk minden ember egy hangot mond.

Honnan jött és mikor?

Senki sem tudja már,

de minden szív erre várt.

Hogyan mondják kutyául, hogy szeretlek!

Mert amikor megszülettem, nem kértem fogadjatok örökbe.

De ti megtettétek, és én a szívemet belétek helyeztem.

Azóta is bennetek élek. 

Oda költöztem hozzátok, ti letettek a családom.

Veletek együtt nőttem és bár én kutya években mérem a napot, bőven őregapátok vagyok.

Öreg vagyok és púpos, fogam is hullik, de a kedvem ép oly vidám,

mint egykor, amikor még egy nagy hancúr a parkban ki nem fárasztott.

Ma már nem ugrálok, nem bohóckodom, inkább hozzátok bújok. 

Fázós csontjaimat téli éjjeleken az oldalatokhoz nyomom. 

Tudom nehéz egy öreg állat, de ha sírok is és nyögök, álmotokból ugrotok. 

Szívemet hallgatjátok, és felsóhajtva mondjátok – Ó hála él, csak rosszat álmodott!- 

Én akkor is rólatok álmodok. 

A napjaim rólatok szólnak, nektek élek, a papucsokon fekve várom haza térjetek. 

Szívem hevesen dobog, oly boldog vagyok, nyílik az ajtó és én repülök,

örömöm határtalan, ugrálok és kiabálok, hogy halljátok és a ház amiben lakom.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek benneteket!

Végre haza jöttél, végtelenek tűnő percek megölnek engem!

Magányomban félek, meredten nézek, nézzek egy pontot üres most.

Gazdi széke árván néz vissza rám, fölugrom rá, oda heveredek, álomba keveredek. 

Róla álmodom, játszik velem, szeret engem.

Néha megdorgál, fáj nekem, nem értem.

Én csak szólok, igaz kicsit hangosan – valaki jött - nem hallod?

Csak védelek, ide be nem engedem, ordítok, mert nem érted, hogy 

én az életemet adtam te érted!

Este ha elfáradok kérlek dobj rám egy takarót. 

Nem azt, a másikat, inkább a pirosat, de a legjobb az lenne,

ha a te ruháidba tekeredve, hajthatnám le vén fejemet.

Azt kérdezted még az elején, hogyan mondják kutyául azt, hogy szeretlek?

Nem mondják sehogy sem, a kutya maga a szeretet!

Öregszem!

Szempillám ritkul, arcom foltos, kezem ráncos.

Öregszem, hasit a lelkembe a félelem.

Mi van még hátra?

Mennyi homokszem mi az enyém?

Pereg- pereg, egyre gyorsabban hullnak az üvegaljába.

Szememben még ég a láng, előttem a világ.

Csak a test üzen, - lassabban…

Fáj itt is, ott is, nem múlik.

Számolom mennyi az annyi.

Testem elhagyott, becsapott.

A régi alakom egy képről fityiszt mutatott. 

Istenem, ha vissza adnád, csak egy percre! – merengek felette.

Szomorú a lelkem, nem értem, 

a tükörből egy idegen tekintett mered rám.

Nézem őt, új nekem, megrémít a hasonlóság.

Anyám képe néz rám.

Az orrom épp oly lógós, szám lepittyed, mellem lóg.

Ez a női mi volt.

Ruháim elmúltak, elengedtem őket. 

Hordja más, szebb, feszesebb.

Új ruha kell, mi kényelmes, tág, 

hasban nem szorít, és diszkréten eltakar!

Múltamban felbukkan egy kép.

Nagymamám az, kendőben, otthonkában. 

Csodásan nézett ki.

Zsebében kincs volt, egy szem cukor.

Ízét számban érzem ma is.

Lenézek a lábamra. 

Mama látod, a tieiden járok.

Néha pont úgy és ott fáj, ahogyan neked egykor.

Megdörgölöm, ápolom, de még nem áztatom!

Lassan az a kor is eljön, mikor egy lavor víz a mámorom. 

Ismeretlen emlékek lepik el az elmémet.

Emlékeznék, de már feledek. 

A fényképekbe meredek. 

Elmúlik az élet, öregszem, fáj nekem.

Hová lettem mind eközben? 

Kopog a biológia az ajtómon,

minden hónapban egyre gyorsabb.

Nem jár jól, siet, rohan át az életen.

Elveszi tőlem a nőiességem!

Megszűnök nőnek lenni, és anyának. 

Hajam ritkul, bőröm nyúlik.

Mi jöhet még?

A fogtündér!

Most nem ad pénzt, csak egy számlát! 

A protézis árát. 

Kezem remeg, szemem nem lát.

Mit mondtál kedves?

Ja, hogy holnap újra jössz. 

Legyintesz és már indulsz is.

Az öreg nem hall!

Azt hiszed rád nem így hat majd az élet. 

Egy napon majd huncut tekintet néz vissza,

egy idegen öreg arcból. 

Egykor fess voltál és fiatal, a férfiak akartak.

Most öreg vagy és ráncos, elmúltak a bálok. 

Szomorú szívednek egyetlen vigasza, hogy

a férjednek  rossz a látása.

Mama!

Látlak még, tudom én.

De addig is emlékeimben élsz.

Hiányzol nekem, hiányzik, hogy átölelj.

Fognám kezed és kérném az

Istent adjon több időt nekem.

Egy búcsút, egy köszönést, egy ölelést.

Ha lehetne, elmondanám, sajnálom, gyerek voltam,

nem gondoltam egyszer nem leszel.

Megállítanám az életem.

Ülnék veled a gangon, néznélek, és nagyon szeretnélek.

Hiányzol!

Te is tudod, a kezedet már nem foghatom.

Csendben merengek, hová lett az emléked?

Minden este felidézlek, végig veszem a történeted.

Oly keveset tudok rólad, de amit tudok, itt őrzöm magamban.

Ápolom és gondozom, el nem hagyom.

Emlékszel?

A küszöbödön ültem, hallgattam a beszéded és csodáltalak téged.

Nekem te voltál a minden.

A gyerekkorom, az életem, a védelmem.

Neked köszönhetem az életem.  

Szerettél engem, és csak remélhetem, hogy tudtad, milyen kincs vagy nekem.

Jön egy illat, a tiédet érzem, és vele együtt jön a képzelet.

Mama szeretlek, kérlek, ne enged el a kezemet, várj rám mikor én is elmegyek.

Érzés.

Szívem minden fájdalmát feledném, ha lehetne, ha lehetne....

Oly sok minden van benne, boldogság, szerelem, szeretett,

De a legtöbb mi a szívemben a helyett elfoglalja az a mérhetetlen keserűség, ami gyötör és kínoz.  

Feledném mind én, de szívem nem tud.

Fekete lidérc, ami magával húz, megtiporva, némán kilök a világba,

Azt kiáltja:

Élj, élj, élj!

De nem tudom, hogyan kell élni, ha minden bennem sötét ködként ég.

Elég volt!

Unom már a facebookot, hogy ott éled a mindennapod.

Hozzám nem szólsz, ha még is, köszöni nem tudsz, csak

kérni, likeoljak neked valamit, amiért te egy zsák üres semmit kapsz.

Amivel tovább eteted a nem létező állatodat.

Most őszintén, bolond vagy? Vagy mi lett a világgal?

Utálom látni minden percedet, mert elveszed tőlem, hogy

akarjalak látni, leülni és mesélni, az életről, a csodáról, a családról.

Fárasztó ez az egész hazug csalás, amivel vakítjuk egymást a facebook platformján.

Sírtok nincs csajotok, a férj is elhagyott.

Ugyan már, gondold át, borzalmas ez a virtuális hazugság!

Én elmentem, kiszálltam, elég volt számomra.

Keresetek szóban, üljünk le egy kávézóba,

tegyünk úgy, mint régen, hozzuk vissza a régi emléket,

amikor még az emberek a valóságban éltek!

Félek!

Nyílnék én, ha mernék, nem tört volna el bennem annyi emlék.

Félek a kaput kitárni, magamat behívni.

Leülni, elbeszélni szépet és jót, hallgatni jó nagyot.

Félek önmagammal lenni, mikor egy sötét kedv megérint.

Nem lelem a kulcsot, ami az öröm ajtaját nyitja.

Mélyre dobtam, tán el is ástam, gyermekkori álomvilágba.

Félek oda vissza menni, anyai haraggal szembenézni.

Elveszíteni mind két szülőt, magányos gyermekként élni,

a világnak nem mesélni, magamba zárkózni.

Eltemetni a múltat, reménytelen jövőt.

Félek, ha megnövök, mind ez szíven üt. 

Gyenge leszek és bátortalan, hagyom, bántsanak.

Félek fölállni, hangosan kiáltani.

Kimondani a szavakat, mik a torkomban ragadtak. 

Félek, ha megteszem, elveszítem az életem, bezárnak, kritizálnak, bolondnak titulálnak.

Remegve kérem, higgyetek nekem, minden szavam igaz volt.

Nincs miért hazudnom sem tagadnom, félelmeimet tőletek kapom.

Most is, éppen úgy félek, mint az gyermek, akinek a lelkét téptétek.