Hajnalban.

Hajnalban iszom a kávémat. 

Ablakomon át a hűvös szél csókolgat.

Csend van! Néma a táj, csak a madarak dala szál.

Üdvözöl, úgy hiszem, szép jó reggelt kíván.

Nézem az órát, hat sincsen még. 

Magamban ülök, várok, ébredjen fel a világom.

Merengek a múlton, az életen. 

Köszönöm a próbákat Istenem.

Nem adtad könnyen az életet, megtanítottad, hogyan szeressem.

Öröm most minden percem. Szeretek is élni.

Mégis ott van egy űr, mikor kell elmenni?

Arra kérlek most téged, Drága Istenem.

 Mutasd meg, hogyan kell itt hagyni mind azt, amit miattad szeretek. 

Sok évig veled akartam élni, de te türelemre intettél. 

Mutattál egy utat, ha azon járok, haza találok.

Ím, itt állok ajtódban, de belépni már nem akarok.

Most.

Majd egy szép őszi napon.

De addig is kérlek, vezesd az életem, hogy hozzád hű legyek. 

Szeretlek, Istenem ezt tiszta szívemből érzem.

 De ugyan így szeretem a mostani énemet.

Ülj ide mellém minden reggel és kérlek, maradj is itt örökre. 

Fogd a kezem, a tiédbe ajánlom. 

Legyen minden úgy, ahogyan azt te felkínálod. 

Depresszió!

Miért, miért múlik el minden?

Mi volt bennem, mit én tudtam, hová lett?

Nem jön egy vers, se egy gondolat.

Ki ürült lélek vergődik mindennap.

Nem lelem magamat, nem látom a kiutat.

Ó Istenem, mi lett énvelem?

Hová lett a jókedvem?

Újra rám borul a magány, fekete fellege eltakarja szemem.

Segítségért kiállatnék, de nem halják már hangomat.

Eltűnt az arcom, én sem látom alakom.

Tükröm egy rémálom, sötét verem,

fekete földel befedem lelkemet.

Nincs ki kirángasson, egy lidérc álom a valóságom.

Magányos harcos vagyok, megküzdök magammal.

Egy lángoló pokol, hol elégnek reményeim, emberi kapcsolataim.

Nincsenek már barátok, nem látják már, ha jön a baj.

Magamra maradtam, egyetlen társam, egy sötét árny.

Ő mindig itt van, hazug, ármány szeretettével gondosan betakar.

Múló lét!

Ülnék én, mennék én, elgyötört felhőként!

Nézném a földet, remegnék.

Mit tett az emberiség?

Hol régen fák voltak, most csupasz táj, mi felkiált!

Meg állj emberiség, ez így nem mehet tovább!

Hol a határ?

Nem látod, elpusztul magad körül a világ!

Minek jöttél élni, ha nem becsülöd Isten létét.

Te akartad, így akartad, ígérted óvod és véded,

de feletted már nagyon régen.

Mit tettél? Néz hát körül, sírnak a fák.

Velük együtt sír egy halott világ.

Belefáradtam már a harcba, hogy elmondjam,

az élet ellen pusztítod önmagad.

Hol a vége? Lesz-e vége? Bizonnyal.

Mikor lelked felriad, gonosz lelked megriad, és meghallod a hangodat.

Akkor majd szégyelled magadat.

Zokogva borulsz Isten elé, és kéred, adjon még egy esélyt.

Ígérsz újreményt, de gyorsan feleded mikor földet érsz.

Kezded előröl, pusztítod a tájat, nem kíméled a fákat.

Szemetet dobsz isten testére.

Elveted a hited, csak a pénz a mindened.

Tovább gázolsz a sárba, az emberi gyalázatba.

Mikor pedig nincs tovább, elpusztult az utolsó virág.

Akkor érted meg tettednek súlyát.

Föld anya szomorúságát.

Megölted az embert, de nem az életet.

Mert az élet ember nélkül is létezhet!

Árny!

Árnyak ülnek a gépemnél, félek mellé ülni!

Olyan világot tükröz amitől megriadnék.

Hamis világ a fényről áradozik, de a sötétségbe mártózik.

Azt gondoljuk jobb a másé, vágyunk rá, akarjuk.

Nem számít milyen kárt okoz.

Merengek egy kép fölött… mi az igazság?

Egy fénylő mosoly, hamis szó.

Itt jártam, itt ettem, itt vettem!

Ki tettem egy posztba, éppen eszem, téged pedig az irigység egyen meg!

Nekem van, neked nincs, ennyi kész, nem számít.

Meg is dögölhet a nép!

Egy a lényeg ragyogjon a külcsín, a belcsín csak egy régi kor maradéka 

  mire nem emlékszik már csak az öreg székely,

kibe beletaposott számtalan nemzet.

Őt tagadjuk, őt tépjük szét, ki régen értünk küzdött, élt és halt,

hogy a jövő gyermeke, ha felnő, majd méltó legyen a szóra.

Magyar vagyok, kint is, bent is, fent is, lent is!

Ezt a képet tépjük ezer felé, ahogy azt tették mindig is.

Letagadjuk apáink vérét, nem hordjuk a múlt emlékét.

Másra vágyunk, szebbre, jobbra, hamis világra.

Elengedjük egymás kezét, hátat fordítunk a barátnak.

Nincs rá idő azt mondjuk , és közben a telefont nyomkodjuk!

Ezért küzdöttek apáink?Nem hinném!

Keservesen sírnak fönt az égben, nem értik mi történt!

Annyi Magyar él, és egy sincs, ki vezetné a népét?!

Mutatná az utat, tanítaná a múltat.

Hamis az oktatás, minden fejben, tisztára mosott képzelet.

Helyére ült egy álom, kitörölni a Magyarságot!

Legyen helyette selfi, a Balatonnál rángatózó giccsparti.

Nagyapám, ha itt állna, ki harcolt érted, azt mondaná

Fiam szégyellem mivé lett ez a világ!

Egykor daliás katonák vérüket adták, ott ahol te most ájulva meredsz,

mert nem találod a helyed, nem tudod mi a dolgod, hol kapaszkodj.

A Magyar múlt sírja felett, hangosan énekled idegen nemzet jövőjét.

S a végén készül még egy csoportkép.

Itt nyugszik egy eltűnt Nemzetség!

Síratja őt…  

Talán csak a nagytesó, ki a felhőbe írja a múlt emlékét!

Hajléktalan imája.

Ó Istenem miért kell a lépcsőn ülni, fekete kesztyűben cigarettázni?

Hová lett az életem, megtudod mondani nekem?

Valaha fiatal voltam és erős, most itt ülök, láthatatlan vagyok.

Kabátom kopott és koszos, testem megfakult.

Nincs egyebem csak az életem.

De ha eljönnél és elvennéd, szívesebben élnék te veled.

Olyan sok éjszaka imádkoztam hozzád, mikor fagyos testemet belepte a sár.

Kértelek segíts ki engemet, emelj fel magadhoz.

Imám úgy hiszem elfogyott, ahogyan én is elmúlok.

Nem kérek már egyebet, kérlek várj engem melegen.

Miért sírnak a fák?

Mert elhagytuk őket.

Kivágjuk, elégetjük, nem tiszteljük őket.

Útban van, nem számit, elő a fűrészt és kész is.

Helyén egy légüres tér, de egy nap tér lesz, de lég nem!

Megöljük a földet, kidöntjük a létet.

Isten óriási haragra gerjed.

Úgy teremtett minket, hogy szeressük a földet.

De mit tettünk mi?

Nem is tudjuk, nem is látjuk, nem vérzik, nem kiállt.

Csak némán tűri a sorsát.

Vagy még sem?

Menj ki egy fához, érintsd meg.

Mit érzel? Érzed, hogy fél, könyörög és remél?

Az ég felé tekint, mert ő tudja, érti, azért jött, hogy adjon.

Oxigént!

Legyen fedezéke sok madárnak, kukacnak, megfáradt állatnak.

Menedéket nyújt, ha forró a nyár, ha esik, télen felmelegít.

Szolgálja az életet, mert Isten így kérte.

Még is sír, minden éjjel összehajolnak, egymásba kapaszkodnak.

Ők még remélik, hogy van elég fa és ember, akik meghalják a kérésüket.

Ne öld a fát, érted él, az életért él.

Nélküle nem lesz unokád és gyermekednek jövője.

Helyén lesz egy élettelen csupasz föld. Egy táblával a nyakán.

Idióta emberek megölték a fát!

Hazug világ!

Mi világ ez? Hát nem látod?

Sötét verem, fekete lidérc

kis csillámpor ide-oda, bujtassuk el egy kis szószba,

cukorport hintsünk a világra.

Adjuk el, hogy csak itt és most, kihagyhatatlan fájdalom,

a pokolban égni és mind ezt önként akarni.

Csak mert venni kell még, még …… még több kedvezmény.

Az ördög dalolva méri a lelkünket a mérlegén.

Nem számit, csak legyen akciós és minél nagyobb.

Több színbe játssza le a hazug valóságot.

Ülünk és bámuljuk a telefont, mások életéért oda vagyunk.

A magunkéért föl sem állunk, nem ér annyit a világunk.

 Hagyjuk elveszni, értékeinket elvenni.

Múltunkat megtagadni, nemzetünket eltörölni,

nyelvünket nem beszélni, gyerekeinket nem nevelni.

Oda adni egy rendnek, hogy legyen tucat ember.

Nem számit a lelke, csak a szomszéd néni nyelve.

Károgunk napestig, üres szavak lepik el a magazint.

Nincs már tudás, csak tagadás, nem én voltam, ők tették!

Eltűnik a nemzeti felelősség.

Sajnáljuk a világot, de még jobban magunkat.

Fel kéne állni, szólni kéne, elmondani jó hangosan

Elég volt, ne tovább!

Megbűnhődtük már e sok hazug állszemélyt.

Kik elárulták az emberi létezést!

Hópehely

Szürkül már az ég, a hold sápadt fénye tükröződik a tó jegén.

Távolban látni hópelyhek szálingóznak rég, a fenyők ágait puhán ölelik.

Magas fák csúcsain egymásba kapaszkodik a remény, hogy

egyszer véget ér a tél.

Néma csend dermeszti a tájat,

árva nyulak szaladnak a messzi Mátrába.

Hideg tél rémiszti a rókát, vacogva kotor vackot magának.

Csendesen hullik a hó, havas mezőkön süvit a szél,

magával hozza a tavasz ígéretét.

Jégcsapok csöpögnek a napmelegétől,

őzek böffennek az üverek rejtekéből.

Éled az erdő, nyílnak a fák,

madarak köszöntik az újesztendő hajnalát.

Néha eszedbe jutok?

Istenem! Néha eszedbe jutok-e?

Mikor párnámba sírom a nevedet.

S nem hallom itt állsz mögöttem.

Divat most tagadni, hozzád nem tartozni.

Elnézni a világba, egy sötét korszakba.

Feladni mindent, kitagadni téged.

Megtiltani a népnek, hogy tiszteljék az Istent.

Elvenni az erkölcsöt, kitörölni a hitet.

Kezébe adni egy újvilág hitet, hol a pénz az Isten.

Nem nézni a szívekbe, hol még fellelni a hitet.

Töröljük el e világot, építsünk egy rémálmot.

Nem kell nekünk hit és szeretet, csak a kínzó gyűlölet.

Lépjünk le, csá, ennyi.

Dobjuk el a világ rendjét.

Szánakozol és sírsz, ó ugyan már!

Hát nem ilyen életre vágysz?

Nem kellett Isten, elhitted a pénz a minden.

Vehetsz házat, szép jövőt, de benne élni nincs öröm.

Fizeted egy életen át a hazug világ kamatát.

Hiszed, hogy kell, az jó, az istentelen hazug világ.

Vissza mennél, de már nincs hová.

Szégyelled  a múltad, nem találod a kiutat.

Kérd meg hát az Istened és ő átvezet ezen az

embertelen életen!

Zúg az erdő!

Éjnek éjjelén szél zúgatja az erdők rejtekét.

Süvit, vágtat, lobogva tép.

Haragja tombol, dühe vágtat, gallyak szálnak.

Soha véget nem érő lárma, ordít bele a világba.

Szédül a reggel, csöpög a kedve, nyújtózik az ég felé.

Nem ébred a nap! Fekete felhő takarja el a fényt.

Cuppog a sárban az emberi mivolt.

Haraggal a szívben éli a napot, elfeledet régi álmok.

Forgószél veri mellében a haragot.

Kiáltana, de nem halják.

Minden ember a saját viharában kószál.

Keresi a fényt, a kiutat, de a ráborult magány

összezárta lelkét, homály fedi emlékét.

Nézlek én, oly régóta. Könnyeidet folyatod,

bús szívedben harag dúl.

Viharként száguldól, össze csapsz fűvel-, fával.

Vagdosod a baráti fákat.

Ottan állsz a csupasz réten, üres emberi részed.

Vihar vitte el a szavadat, tombolt, száguldott.

Égette a vágyakat.

Ily haraggal öltél és téptél.

Emberi lélekcsonk mi maradt, mi az ég felé mutat.

Remegő karod segélyért kiállt.

Sötét felhő alól kinyúl egy fénysugár.

Rajtad áll fel ragyog-e még a napsugár.

Karácsony!

Karácsony reggelén egy manó díszíti rejtek helyét.

Szines zoknikat aggat a fára, úgy várja a télapót egy csésze teára.

Kandalló párkányán, remegve ég két gyertya, meleg fényét szikrázva szórja.

 Modern mese indul a tévébe, sok gyermek messze földön álmodozva nézi,

hogyan táncol az északi sarki fény, magasan a havas hegy tetején.

 

Csíkos szövetű fotelban cirmos cica álmosan nyújtózik,

bajusza felett a tejre kikacsint.

Kisasztalkán lámpa, annak halovány fénye hirdeti az éjféli álomba merülést.

Karácsonyi csillag ragyog a fa tetején, holdvilágos est fényénél.

Elmúlt az idő, elüti az óra az éjfélt.

Alszik a ház, vele alszik egy titokzatos világ.

Messziről jött tűzpirosba öltözött, hófehér szakállú mikulás.

Halkan érkezett, a karácsonyfa alatt megpihent, 

Palástjába burkolózva mély álomba szenderült.

Álmába a földre elrepült. 

Éjjelek éjjelén ajándékokat hordót szét,

csomagokba helyezte az élet szépségét.

Minden egyes ember ki karácsony reggel meglepődve ébred,

egy tűzpiros csomagban, rátálalhat egy üzenetre.

Szent karácsony ünnepén, mesevilág rejtekén.

Havas házak tetején, egy fáradt öreg Mikulás a puttonyába hozza el, a 

Szeretet ünnepét! 

Nagyon sok boldog ünnepeket kívánok nektek. 

Kati