Éjnek éjjelén szél zúgatja az erdők rejtekét.
Süvit, vágtat, lobogva tép.
Haragja tombol, dühe vágtat, gallyak szálnak.
Soha véget nem érő lárma, ordít bele a világba.
Szédül a reggel, csöpög a kedve, nyújtózik az ég felé.
Nem ébred a nap! Fekete felhő takarja el a fényt.
Cuppog a sárban az emberi mivolt.
Haraggal a szívben éli a napot, elfeledet régi álmok.
Forgószél veri mellében a haragot.
Kiáltana, de nem halják.
Minden ember a saját viharában kószál.
Keresi a fényt, a kiutat, de a ráborult magány
összezárta lelkét, homály fedi emlékét.
Nézlek én, oly régóta. Könnyeidet folyatod,
bús szívedben harag dúl.
Viharként száguldól, össze csapsz fűvel-, fával.
Vagdosod a baráti fákat.
Ottan állsz a csupasz réten, üres emberi részed.
Vihar vitte el a szavadat, tombolt, száguldott.
Égette a vágyakat.
Ily haraggal öltél és téptél.
Emberi lélekcsonk mi maradt, mi az ég felé mutat.
Remegő karod segélyért kiállt.
Sötét felhő alól kinyúl egy fénysugár.
Rajtad áll fel ragyog-e még a napsugár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése