Elég volt!

Unom már a facebookot, hogy ott éled a mindennapod.

Hozzám nem szólsz, ha még is, köszöni nem tudsz, csak

kérni, likeoljak neked valamit, amiért te egy zsák üres semmit kapsz.

Amivel tovább eteted a nem létező állatodat.

Most őszintén, bolond vagy? Vagy mi lett a világgal?

Utálom látni minden percedet, mert elveszed tőlem, hogy

akarjalak látni, leülni és mesélni, az életről, a csodáról, a családról.

Fárasztó ez az egész hazug csalás, amivel vakítjuk egymást a facebook platformján.

Sírtok nincs csajotok, a férj is elhagyott.

Ugyan már, gondold át, borzalmas ez a virtuális hazugság!

Én elmentem, kiszálltam, elég volt számomra.

Keresetek szóban, üljünk le egy kávézóba,

tegyünk úgy, mint régen, hozzuk vissza a régi emléket,

amikor még az emberek a valóságban éltek!

Félek!

Nyílnék én, ha mernék, nem tört volna el bennem annyi emlék.

Félek a kaput kitárni, magamat behívni.

Leülni, elbeszélni szépet és jót, hallgatni jó nagyot.

Félek önmagammal lenni, mikor egy sötét kedv megérint.

Nem lelem a kulcsot, ami az öröm ajtaját nyitja.

Mélyre dobtam, tán el is ástam, gyermekkori álomvilágba.

Félek oda vissza menni, anyai haraggal szembenézni.

Elveszíteni mind két szülőt, magányos gyermekként élni,

a világnak nem mesélni, magamba zárkózni.

Eltemetni a múltat, reménytelen jövőt.

Félek, ha megnövök, mind ez szíven üt. 

Gyenge leszek és bátortalan, hagyom, bántsanak.

Félek fölállni, hangosan kiáltani.

Kimondani a szavakat, mik a torkomban ragadtak. 

Félek, ha megteszem, elveszítem az életem, bezárnak, kritizálnak, bolondnak titulálnak.

Remegve kérem, higgyetek nekem, minden szavam igaz volt.

Nincs miért hazudnom sem tagadnom, félelmeimet tőletek kapom.

Most is, éppen úgy félek, mint az gyermek, akinek a lelkét téptétek.  

Halál.

Azt hiszitek, nekem nem fáj,

hogy velem nem jár csak a halál.

Hűséges társam ő, mert nem hiteget, nem csap be.

Őszintén vágyik rám, engem akar, az életem kell neki.

Én oda is adnám, egy jó szóért, szeretettért.

De nem kellek neki, nem ígér, csak némán csendben elkísér.

Egy életen át fogja kezem, magához ölel,

hűséges félelmet ültet a szívembe.

Szeret engem azt mondja, annyira, hogy

mikor én döntök elég volt, ő még is visszahoz.

Nem kérdez, nem aggódik.

Türelmesen várja Isten hívó hangját.

 Egy nap bekopog hozzám, átölel, lágyan mögém áll,

fülembe súgja itt az idő, menni kell.

Némán lehunyom szemem, látom ahogy Isten hív.

Rám mosolyog, békét áraszt, fénye elragad.

Testem elernyed, lelkem útra kész.

Haza megyek, boldog ez az érzés.

Halál szelleme végig kísér, bátorít, vezet, velem lebeg.

Látom még a testem, felette állnak, kétségbe esve kiáltanak.

Szólnék én, ne sírjatok, boldog vagyok, az angyalokkal táncolok.

Velem van mindenki, ki már régen elhagyott, mi mind itt ülünk, együtt vagyunk.

Szabad a lelkünk, szárnyal, új életre készül.

Sürgünk, forgunk, és újra leszületünk.

Élünk, meghalunk, és közben tapasztalunk.

Megértjük, halál nélkül nincsen élet,

 élet nélkül nincsen Isten,

 Isten nélkül nincsen ember,

 ember nélkül nincsen lélek,

 lélek nélkül nincsen élet!

Egy csepp.

Hajnali esőcsepp a fűszálba kapaszkodik.

Dideregve mered az ég felé.

Várja a napot, kelljen fel, hogy újra egybe olvadhasson az éltető esővel.

Újra és újra így járja körbe, egy csepp eső az életet.

Lehull, felszáll, elpárolog, közben pedig újélet serken.

Táplálja, öntözi, s mikor virágja pompázik,

ő megpihen a szirmain.

Hajnalban.

Hajnalban iszom a kávémat. 

Ablakomon át a hűvös szél csókolgat.

Csend van! Néma a táj, csak a madarak dala szál.

Üdvözöl, úgy hiszem, szép jó reggelt kíván.

Nézem az órát, hat sincsen még. 

Magamban ülök, várok, ébredjen fel a világom.

Merengek a múlton, az életen. 

Köszönöm a próbákat Istenem.

Nem adtad könnyen az életet, megtanítottad, hogyan szeressem.

Öröm most minden percem. Szeretek is élni.

Mégis ott van egy űr, mikor kell elmenni?

Arra kérlek most téged, Drága Istenem.

 Mutasd meg, hogyan kell itt hagyni mind azt, amit miattad szeretek. 

Sok évig veled akartam élni, de te türelemre intettél. 

Mutattál egy utat, ha azon járok, haza találok.

Ím, itt állok ajtódban, de belépni már nem akarok.

Most.

Majd egy szép őszi napon.

De addig is kérlek, vezesd az életem, hogy hozzád hű legyek. 

Szeretlek, Istenem ezt tiszta szívemből érzem.

 De ugyan így szeretem a mostani énemet.

Ülj ide mellém minden reggel és kérlek, maradj is itt örökre. 

Fogd a kezem, a tiédbe ajánlom. 

Legyen minden úgy, ahogyan azt te felkínálod. 

Depresszió!

Miért, miért múlik el minden?

Mi volt bennem, mit én tudtam, hová lett?

Nem jön egy vers, se egy gondolat.

Ki ürült lélek vergődik mindennap.

Nem lelem magamat, nem látom a kiutat.

Ó Istenem, mi lett énvelem?

Hová lett a jókedvem?

Újra rám borul a magány, fekete fellege eltakarja szemem.

Segítségért kiállatnék, de nem halják már hangomat.

Eltűnt az arcom, én sem látom alakom.

Tükröm egy rémálom, sötét verem,

fekete földel befedem lelkemet.

Nincs ki kirángasson, egy lidérc álom a valóságom.

Magányos harcos vagyok, megküzdök magammal.

Egy lángoló pokol, hol elégnek reményeim, emberi kapcsolataim.

Nincsenek már barátok, nem látják már, ha jön a baj.

Magamra maradtam, egyetlen társam, egy sötét árny.

Ő mindig itt van, hazug, ármány szeretettével gondosan betakar.

Múló lét!

Ülnék én, mennék én, elgyötört felhőként!

Nézném a földet, remegnék.

Mit tett az emberiség?

Hol régen fák voltak, most csupasz táj, mi felkiált!

Meg állj emberiség, ez így nem mehet tovább!

Hol a határ?

Nem látod, elpusztul magad körül a világ!

Minek jöttél élni, ha nem becsülöd Isten létét.

Te akartad, így akartad, ígérted óvod és véded,

de feletted már nagyon régen.

Mit tettél? Néz hát körül, sírnak a fák.

Velük együtt sír egy halott világ.

Belefáradtam már a harcba, hogy elmondjam,

az élet ellen pusztítod önmagad.

Hol a vége? Lesz-e vége? Bizonnyal.

Mikor lelked felriad, gonosz lelked megriad, és meghallod a hangodat.

Akkor majd szégyelled magadat.

Zokogva borulsz Isten elé, és kéred, adjon még egy esélyt.

Ígérsz újreményt, de gyorsan feleded mikor földet érsz.

Kezded előröl, pusztítod a tájat, nem kíméled a fákat.

Szemetet dobsz isten testére.

Elveted a hited, csak a pénz a mindened.

Tovább gázolsz a sárba, az emberi gyalázatba.

Mikor pedig nincs tovább, elpusztult az utolsó virág.

Akkor érted meg tettednek súlyát.

Föld anya szomorúságát.

Megölted az embert, de nem az életet.

Mert az élet ember nélkül is létezhet!

Árny!

Árnyak ülnek a gépemnél, félek mellé ülni!

Olyan világot tükröz amitől megriadnék.

Hamis világ a fényről áradozik, de a sötétségbe mártózik.

Azt gondoljuk jobb a másé, vágyunk rá, akarjuk.

Nem számít milyen kárt okoz.

Merengek egy kép fölött… mi az igazság?

Egy fénylő mosoly, hamis szó.

Itt jártam, itt ettem, itt vettem!

Ki tettem egy posztba, éppen eszem, téged pedig az irigység egyen meg!

Nekem van, neked nincs, ennyi kész, nem számít.

Meg is dögölhet a nép!

Egy a lényeg ragyogjon a külcsín, a belcsín csak egy régi kor maradéka 

  mire nem emlékszik már csak az öreg székely,

kibe beletaposott számtalan nemzet.

Őt tagadjuk, őt tépjük szét, ki régen értünk küzdött, élt és halt,

hogy a jövő gyermeke, ha felnő, majd méltó legyen a szóra.

Magyar vagyok, kint is, bent is, fent is, lent is!

Ezt a képet tépjük ezer felé, ahogy azt tették mindig is.

Letagadjuk apáink vérét, nem hordjuk a múlt emlékét.

Másra vágyunk, szebbre, jobbra, hamis világra.

Elengedjük egymás kezét, hátat fordítunk a barátnak.

Nincs rá idő azt mondjuk , és közben a telefont nyomkodjuk!

Ezért küzdöttek apáink?Nem hinném!

Keservesen sírnak fönt az égben, nem értik mi történt!

Annyi Magyar él, és egy sincs, ki vezetné a népét?!

Mutatná az utat, tanítaná a múltat.

Hamis az oktatás, minden fejben, tisztára mosott képzelet.

Helyére ült egy álom, kitörölni a Magyarságot!

Legyen helyette selfi, a Balatonnál rángatózó giccsparti.

Nagyapám, ha itt állna, ki harcolt érted, azt mondaná

Fiam szégyellem mivé lett ez a világ!

Egykor daliás katonák vérüket adták, ott ahol te most ájulva meredsz,

mert nem találod a helyed, nem tudod mi a dolgod, hol kapaszkodj.

A Magyar múlt sírja felett, hangosan énekled idegen nemzet jövőjét.

S a végén készül még egy csoportkép.

Itt nyugszik egy eltűnt Nemzetség!

Síratja őt…  

Talán csak a nagytesó, ki a felhőbe írja a múlt emlékét!

Hajléktalan imája.

Ó Istenem miért kell a lépcsőn ülni, fekete kesztyűben cigarettázni?

Hová lett az életem, megtudod mondani nekem?

Valaha fiatal voltam és erős, most itt ülök, láthatatlan vagyok.

Kabátom kopott és koszos, testem megfakult.

Nincs egyebem csak az életem.

De ha eljönnél és elvennéd, szívesebben élnék te veled.

Olyan sok éjszaka imádkoztam hozzád, mikor fagyos testemet belepte a sár.

Kértelek segíts ki engemet, emelj fel magadhoz.

Imám úgy hiszem elfogyott, ahogyan én is elmúlok.

Nem kérek már egyebet, kérlek várj engem melegen.

Miért sírnak a fák?

Mert elhagytuk őket.

Kivágjuk, elégetjük, nem tiszteljük őket.

Útban van, nem számit, elő a fűrészt és kész is.

Helyén egy légüres tér, de egy nap tér lesz, de lég nem!

Megöljük a földet, kidöntjük a létet.

Isten óriási haragra gerjed.

Úgy teremtett minket, hogy szeressük a földet.

De mit tettünk mi?

Nem is tudjuk, nem is látjuk, nem vérzik, nem kiállt.

Csak némán tűri a sorsát.

Vagy még sem?

Menj ki egy fához, érintsd meg.

Mit érzel? Érzed, hogy fél, könyörög és remél?

Az ég felé tekint, mert ő tudja, érti, azért jött, hogy adjon.

Oxigént!

Legyen fedezéke sok madárnak, kukacnak, megfáradt állatnak.

Menedéket nyújt, ha forró a nyár, ha esik, télen felmelegít.

Szolgálja az életet, mert Isten így kérte.

Még is sír, minden éjjel összehajolnak, egymásba kapaszkodnak.

Ők még remélik, hogy van elég fa és ember, akik meghalják a kérésüket.

Ne öld a fát, érted él, az életért él.

Nélküle nem lesz unokád és gyermekednek jövője.

Helyén lesz egy élettelen csupasz föld. Egy táblával a nyakán.

Idióta emberek megölték a fát!

Hazug világ!

Mi világ ez? Hát nem látod?

Sötét verem, fekete lidérc

kis csillámpor ide-oda, bujtassuk el egy kis szószba,

cukorport hintsünk a világra.

Adjuk el, hogy csak itt és most, kihagyhatatlan fájdalom,

a pokolban égni és mind ezt önként akarni.

Csak mert venni kell még, még …… még több kedvezmény.

Az ördög dalolva méri a lelkünket a mérlegén.

Nem számit, csak legyen akciós és minél nagyobb.

Több színbe játssza le a hazug valóságot.

Ülünk és bámuljuk a telefont, mások életéért oda vagyunk.

A magunkéért föl sem állunk, nem ér annyit a világunk.

 Hagyjuk elveszni, értékeinket elvenni.

Múltunkat megtagadni, nemzetünket eltörölni,

nyelvünket nem beszélni, gyerekeinket nem nevelni.

Oda adni egy rendnek, hogy legyen tucat ember.

Nem számit a lelke, csak a szomszéd néni nyelve.

Károgunk napestig, üres szavak lepik el a magazint.

Nincs már tudás, csak tagadás, nem én voltam, ők tették!

Eltűnik a nemzeti felelősség.

Sajnáljuk a világot, de még jobban magunkat.

Fel kéne állni, szólni kéne, elmondani jó hangosan

Elég volt, ne tovább!

Megbűnhődtük már e sok hazug állszemélyt.

Kik elárulták az emberi létezést!