Nyílnék én, ha mernék, nem tört volna el bennem annyi emlék.
Félek a kaput kitárni, magamat behívni.
Leülni, elbeszélni szépet és jót, hallgatni jó nagyot.
Félek önmagammal lenni, mikor egy sötét kedv megérint.
Nem lelem a kulcsot, ami az öröm ajtaját nyitja.
Mélyre dobtam, tán el is ástam, gyermekkori álomvilágba.
Félek oda vissza menni, anyai haraggal szembenézni.
Elveszíteni mind két szülőt, magányos gyermekként élni,
a világnak nem mesélni, magamba zárkózni.
Eltemetni a múltat, reménytelen jövőt.
Félek, ha megnövök, mind ez szíven üt.
Gyenge leszek és bátortalan, hagyom, bántsanak.
Félek fölállni, hangosan kiáltani.
Kimondani a szavakat, mik a torkomban ragadtak.
Félek, ha megteszem, elveszítem az életem, bezárnak, kritizálnak, bolondnak titulálnak.
Remegve kérem, higgyetek nekem, minden szavam igaz volt.
Nincs miért hazudnom sem tagadnom, félelmeimet tőletek kapom.
Most is, éppen úgy félek, mint az gyermek, akinek a lelkét téptétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése