Hópehely

Szürkül már az ég, a hold sápadt fénye tükröződik a tó jegén.

Távolban látni hópelyhek szálingóznak rég, a fenyők ágait puhán ölelik.

Magas fák csúcsain egymásba kapaszkodik a remény, hogy

egyszer véget ér a tél.

Néma csend dermeszti a tájat,

árva nyulak szaladnak a messzi Mátrába.

Hideg tél rémiszti a rókát, vacogva kotor vackot magának.

Csendesen hullik a hó, havas mezőkön süvit a szél,

magával hozza a tavasz ígéretét.

Jégcsapok csöpögnek a napmelegétől,

őzek böffennek az üverek rejtekéből.

Éled az erdő, nyílnak a fák,

madarak köszöntik az újesztendő hajnalát.

Néha eszedbe jutok?

Istenem! Néha eszedbe jutok-e?

Mikor párnámba sírom a nevedet.

S nem hallom itt állsz mögöttem.

Divat most tagadni, hozzád nem tartozni.

Elnézni a világba, egy sötét korszakba.

Feladni mindent, kitagadni téged.

Megtiltani a népnek, hogy tiszteljék az Istent.

Elvenni az erkölcsöt, kitörölni a hitet.

Kezébe adni egy újvilág hitet, hol a pénz az Isten.

Nem nézni a szívekbe, hol még fellelni a hitet.

Töröljük el e világot, építsünk egy rémálmot.

Nem kell nekünk hit és szeretet, csak a kínzó gyűlölet.

Lépjünk le, csá, ennyi.

Dobjuk el a világ rendjét.

Szánakozol és sírsz, ó ugyan már!

Hát nem ilyen életre vágysz?

Nem kellett Isten, elhitted a pénz a minden.

Vehetsz házat, szép jövőt, de benne élni nincs öröm.

Fizeted egy életen át a hazug világ kamatát.

Hiszed, hogy kell, az jó, az istentelen hazug világ.

Vissza mennél, de már nincs hová.

Szégyelled  a múltad, nem találod a kiutat.

Kérd meg hát az Istened és ő átvezet ezen az

embertelen életen!

Zúg az erdő!

Éjnek éjjelén szél zúgatja az erdők rejtekét.

Süvit, vágtat, lobogva tép.

Haragja tombol, dühe vágtat, gallyak szálnak.

Soha véget nem érő lárma, ordít bele a világba.

Szédül a reggel, csöpög a kedve, nyújtózik az ég felé.

Nem ébred a nap! Fekete felhő takarja el a fényt.

Cuppog a sárban az emberi mivolt.

Haraggal a szívben éli a napot, elfeledet régi álmok.

Forgószél veri mellében a haragot.

Kiáltana, de nem halják.

Minden ember a saját viharában kószál.

Keresi a fényt, a kiutat, de a ráborult magány

összezárta lelkét, homály fedi emlékét.

Nézlek én, oly régóta. Könnyeidet folyatod,

bús szívedben harag dúl.

Viharként száguldól, össze csapsz fűvel-, fával.

Vagdosod a baráti fákat.

Ottan állsz a csupasz réten, üres emberi részed.

Vihar vitte el a szavadat, tombolt, száguldott.

Égette a vágyakat.

Ily haraggal öltél és téptél.

Emberi lélekcsonk mi maradt, mi az ég felé mutat.

Remegő karod segélyért kiállt.

Sötét felhő alól kinyúl egy fénysugár.

Rajtad áll fel ragyog-e még a napsugár.

Karácsony!

Karácsony reggelén egy manó díszíti rejtek helyét.

Szines zoknikat aggat a fára, úgy várja a télapót egy csésze teára.

Kandalló párkányán, remegve ég két gyertya, meleg fényét szikrázva szórja.

 Modern mese indul a tévébe, sok gyermek messze földön álmodozva nézi,

hogyan táncol az északi sarki fény, magasan a havas hegy tetején.

 

Csíkos szövetű fotelban cirmos cica álmosan nyújtózik,

bajusza felett a tejre kikacsint.

Kisasztalkán lámpa, annak halovány fénye hirdeti az éjféli álomba merülést.

Karácsonyi csillag ragyog a fa tetején, holdvilágos est fényénél.

Elmúlt az idő, elüti az óra az éjfélt.

Alszik a ház, vele alszik egy titokzatos világ.

Messziről jött tűzpirosba öltözött, hófehér szakállú mikulás.

Halkan érkezett, a karácsonyfa alatt megpihent, 

Palástjába burkolózva mély álomba szenderült.

Álmába a földre elrepült. 

Éjjelek éjjelén ajándékokat hordót szét,

csomagokba helyezte az élet szépségét.

Minden egyes ember ki karácsony reggel meglepődve ébred,

egy tűzpiros csomagban, rátálalhat egy üzenetre.

Szent karácsony ünnepén, mesevilág rejtekén.

Havas házak tetején, egy fáradt öreg Mikulás a puttonyába hozza el, a 

Szeretet ünnepét! 

Nagyon sok boldog ünnepeket kívánok nektek. 

Kati

Korán még a reggel!

Korán még a reggel, nem ébred a lelkem.

Éjjel aggódom, az életem elaludt.

Csend van bennem, nem hallom a hangod.

Istenem kérlek, segíts át a haragon!

Látok egy utat, de félek lépni.

Ha elesem ki fog felemelni?

Kaptam egy életet, én akartam úgy hiszem.

De ily nehezet miért kértem?

Egy életen át siránkozom, másokét szépnek látom.

Hol az enyém? Nem látom!

Eltévedtem e világon.

Kérlek, Istenem nyújtsd felém a kezedet,

Veled szeretném élni az életem!

Istenem hol jársz?

Istenem hol jársz az égen?

Kereslek mindennap, mégsem látom az arcodat.

Kérlek, mutasd meg nekem a létezést, egy halál utáni képzelést.

Hogy van remény veled élni a mennyek egén!

Nem vágyom másra csak, hogy hozzád járjak...

Lépcsődnél térdepeljek, és hozzád hűen könyörögjek.

Fordítsd felém orcádat hagy lássam az arcodat.

Mely békével teli, és árasztja az emberekre a szeretetét.

Kérlek Istenem, ne felejts el engem!

Szükségem van rád itt a földi életben!

Pánik.

Hallom még a reggelt.

Vízcseppek lepik el a testem.

Indulnék, de nem lelem a kedvem.

Hová lett minden, mit úgy szerettem!

A ködös reggelt, az ablakon végig csorgó eső cseppet.

Elmúlt világ sötét reggele ébreszti a lelkemet.

Indulni kell, kint vár egy világ, mely

Megrémiszt és magával ránt.

Táskámba kapaszkodom, tőle várom a reményt, hogy

markolva vissza ránt a fény felé.

12 év.

12 éve tappancsai között fogja szívemet.

Nem nézi arcomat, mögém néz, belém lát.

Minden rezdülésemet ismeri már.

Néha csak ül és néz, szemében áhítat.

Nekem szól, nekem üzen, látja tiszta lelkemet.

Soha nem szűnő szeretet öleli minden napomat.

S ahogy telnek, az évek szemeit fátyol takarja el,

s még is ezer ember közt nekem örül, ha halja hangomat.

Velem nőt föl és velem öregszik meg.

Együtt lettünk barátok, család és igaz lelki társ.

Sok fájdalmam cipeli ő, terhemet hordja szó nélkül.

Nem vár semmit cserébe, önzetlen lény ki szeretni jött.

Nem mást, engemet!

Hallom lépteit, öregesek, bajusza fehér már.

De szemében a fény tisztán felragyog, ha rám néz.

Átölelem minden nap, köszönöm neki, hogy

 Egy röpke kutyányi élete alatt megtanított szeretni.

Lépteim.

Istenem, e gyönyörű napon halod a szavaim?

Hozzád szólok a reményért haldoklom.

Mond kérlek, a szavaimat felírod az égbe?

Vagy eltűnnek az ürességbe.

Ki tudja, biztosan létezel és, hogy

életem nem reménytelen küzdelem.

Nehéz ma a földön élni, fáj a létezés.

Egyetlen reményem, hogy te figyeled lépteim.

Hol van?

Hol van a nyár, mi körül ölelt és az égbe szállt.

Hol van a szó, ami ígért szépet és jót.

Hol van az álom, ami tele volt reménnyel, egy új élet kezdettel.

Hol van egy barát, aki mögém lép, átkarol és felemel.

Hol van minden, mi szép volt, és ragyogott az égbolt.

Hol van az a világ, ami nem ölt, nem háborúzott.

Hol van az ígéret, hogy harc nélkül is van élet.

Hol van a szeretet, ami kihalt a lelkekben.

Hova tűnt az érzelem, ami nélkül nem élet az emberi képzelet.

Eltűnt vers.

Kereslek benneteket emberek,

Hol vagytok? Hová tűntetek?

Elmúlt századok letűnt emberei, sírjatok!

Ma élő embernek, nem kell a vers.

Nem olvass, és nem ír!

De facebookjárol osztja az észt.

Elfeledte már –e nemzet ki is volt Kölcsey.

Felkiáltok! Istenem… hová lettek az Emberek?

Kik vagyunk mi, ha eltűnt belőlünk a képzelet.

Veszedelmes világ az, ahol nem olvasnak, de tudnak.

Ahol nem látnak, de okítanak.

Hazugsággal hintik el a múltat.

Eltörlik Elődeink tetteit, kitépik a lelkünk Magjait!

Bitorolják vágyunkat, láncra kötik az emlékét.

Csendbe legyél, ne merj szólni!

Ez a világ a hülyéket szereti.

Feled el önmagad, imád a hamisat.

Utáld a néped, mard a másikat.

Tipord el, s majd segítséget nyújtó karodat,

 levágjak az elvtársak.

Itt nincs hely a gyengéknek, közéjük állsz

vagy eltapos az emberi enyészet.

Lelked oly hevesen ordít, szomjazik a jóra.

De nincs már tudás, feláldozták,

Az instagram szent oltárán.