Érzés.

Szívem minden fájdalmát feledném, ha lehetne, ha lehetne....

Oly sok minden van benne, boldogság, szerelem, szeretett,

De a legtöbb mi a szívemben a helyett elfoglalja az a mérhetetlen keserűség, ami gyötör és kínoz.  

Feledném mind én, de szívem nem tud.

Fekete lidérc, ami magával húz, megtiporva, némán kilök a világba,

Azt kiáltja:

Élj, élj, élj!

De nem tudom, hogyan kell élni, ha minden bennem sötét ködként ég.

Elég volt!

Unom már a facebookot, hogy ott éled a mindennapod.

Hozzám nem szólsz, ha még is, köszöni nem tudsz, csak

kérni, likeoljak neked valamit, amiért te egy zsák üres semmit kapsz.

Amivel tovább eteted a nem létező állatodat.

Most őszintén, bolond vagy? Vagy mi lett a világgal?

Utálom látni minden percedet, mert elveszed tőlem, hogy

akarjalak látni, leülni és mesélni, az életről, a csodáról, a családról.

Fárasztó ez az egész hazug csalás, amivel vakítjuk egymást a facebook platformján.

Sírtok nincs csajotok, a férj is elhagyott.

Ugyan már, gondold át, borzalmas ez a virtuális hazugság!

Én elmentem, kiszálltam, elég volt számomra.

Keresetek szóban, üljünk le egy kávézóba,

tegyünk úgy, mint régen, hozzuk vissza a régi emléket,

amikor még az emberek a valóságban éltek!

Félek!

Nyílnék én, ha mernék, nem tört volna el bennem annyi emlék.

Félek a kaput kitárni, magamat behívni.

Leülni, elbeszélni szépet és jót, hallgatni jó nagyot.

Félek önmagammal lenni, mikor egy sötét kedv megérint.

Nem lelem a kulcsot, ami az öröm ajtaját nyitja.

Mélyre dobtam, tán el is ástam, gyermekkori álomvilágba.

Félek oda vissza menni, anyai haraggal szembenézni.

Elveszíteni mind két szülőt, magányos gyermekként élni,

a világnak nem mesélni, magamba zárkózni.

Eltemetni a múltat, reménytelen jövőt.

Félek, ha megnövök, mind ez szíven üt. 

Gyenge leszek és bátortalan, hagyom, bántsanak.

Félek fölállni, hangosan kiáltani.

Kimondani a szavakat, mik a torkomban ragadtak. 

Félek, ha megteszem, elveszítem az életem, bezárnak, kritizálnak, bolondnak titulálnak.

Remegve kérem, higgyetek nekem, minden szavam igaz volt.

Nincs miért hazudnom sem tagadnom, félelmeimet tőletek kapom.

Most is, éppen úgy félek, mint az gyermek, akinek a lelkét téptétek.  

Halál.

Azt hiszitek, nekem nem fáj,

hogy velem nem jár csak a halál.

Hűséges társam ő, mert nem hiteget, nem csap be.

Őszintén vágyik rám, engem akar, az életem kell neki.

Én oda is adnám, egy jó szóért, szeretettért.

De nem kellek neki, nem ígér, csak némán csendben elkísér.

Egy életen át fogja kezem, magához ölel,

hűséges félelmet ültet a szívembe.

Szeret engem azt mondja, annyira, hogy

mikor én döntök elég volt, ő még is visszahoz.

Nem kérdez, nem aggódik.

Türelmesen várja Isten hívó hangját.

 Egy nap bekopog hozzám, átölel, lágyan mögém áll,

fülembe súgja itt az idő, menni kell.

Némán lehunyom szemem, látom ahogy Isten hív.

Rám mosolyog, békét áraszt, fénye elragad.

Testem elernyed, lelkem útra kész.

Haza megyek, boldog ez az érzés.

Halál szelleme végig kísér, bátorít, vezet, velem lebeg.

Látom még a testem, felette állnak, kétségbe esve kiáltanak.

Szólnék én, ne sírjatok, boldog vagyok, az angyalokkal táncolok.

Velem van mindenki, ki már régen elhagyott, mi mind itt ülünk, együtt vagyunk.

Szabad a lelkünk, szárnyal, új életre készül.

Sürgünk, forgunk, és újra leszületünk.

Élünk, meghalunk, és közben tapasztalunk.

Megértjük, halál nélkül nincsen élet,

 élet nélkül nincsen Isten,

 Isten nélkül nincsen ember,

 ember nélkül nincsen lélek,

 lélek nélkül nincsen élet!

Egy csepp.

Hajnali esőcsepp a fűszálba kapaszkodik.

Dideregve mered az ég felé.

Várja a napot, kelljen fel, hogy újra egybe olvadhasson az éltető esővel.

Újra és újra így járja körbe, egy csepp eső az életet.

Lehull, felszáll, elpárolog, közben pedig újélet serken.

Táplálja, öntözi, s mikor virágja pompázik,

ő megpihen a szirmain.