Hajnalban.

Hajnalban iszom a kávémat. 

Ablakomon át a hűvös szél csókolgat.

Csend van! Néma a táj, csak a madarak dala szál.

Üdvözöl, úgy hiszem, szép jó reggelt kíván.

Nézem az órát, hat sincsen még. 

Magamban ülök, várok, ébredjen fel a világom.

Merengek a múlton, az életen. 

Köszönöm a próbákat Istenem.

Nem adtad könnyen az életet, megtanítottad, hogyan szeressem.

Öröm most minden percem. Szeretek is élni.

Mégis ott van egy űr, mikor kell elmenni?

Arra kérlek most téged, Drága Istenem.

 Mutasd meg, hogyan kell itt hagyni mind azt, amit miattad szeretek. 

Sok évig veled akartam élni, de te türelemre intettél. 

Mutattál egy utat, ha azon járok, haza találok.

Ím, itt állok ajtódban, de belépni már nem akarok.

Most.

Majd egy szép őszi napon.

De addig is kérlek, vezesd az életem, hogy hozzád hű legyek. 

Szeretlek, Istenem ezt tiszta szívemből érzem.

 De ugyan így szeretem a mostani énemet.

Ülj ide mellém minden reggel és kérlek, maradj is itt örökre. 

Fogd a kezem, a tiédbe ajánlom. 

Legyen minden úgy, ahogyan azt te felkínálod. 

Depresszió!

Miért, miért múlik el minden?

Mi volt bennem, mit én tudtam, hová lett?

Nem jön egy vers, se egy gondolat.

Ki ürült lélek vergődik mindennap.

Nem lelem magamat, nem látom a kiutat.

Ó Istenem, mi lett énvelem?

Hová lett a jókedvem?

Újra rám borul a magány, fekete fellege eltakarja szemem.

Segítségért kiállatnék, de nem halják már hangomat.

Eltűnt az arcom, én sem látom alakom.

Tükröm egy rémálom, sötét verem,

fekete földel befedem lelkemet.

Nincs ki kirángasson, egy lidérc álom a valóságom.

Magányos harcos vagyok, megküzdök magammal.

Egy lángoló pokol, hol elégnek reményeim, emberi kapcsolataim.

Nincsenek már barátok, nem látják már, ha jön a baj.

Magamra maradtam, egyetlen társam, egy sötét árny.

Ő mindig itt van, hazug, ármány szeretettével gondosan betakar.

Múló lét!

Ülnék én, mennék én, elgyötört felhőként!

Nézném a földet, remegnék.

Mit tett az emberiség?

Hol régen fák voltak, most csupasz táj, mi felkiált!

Meg állj emberiség, ez így nem mehet tovább!

Hol a határ?

Nem látod, elpusztul magad körül a világ!

Minek jöttél élni, ha nem becsülöd Isten létét.

Te akartad, így akartad, ígérted óvod és véded,

de feletted már nagyon régen.

Mit tettél? Néz hát körül, sírnak a fák.

Velük együtt sír egy halott világ.

Belefáradtam már a harcba, hogy elmondjam,

az élet ellen pusztítod önmagad.

Hol a vége? Lesz-e vége? Bizonnyal.

Mikor lelked felriad, gonosz lelked megriad, és meghallod a hangodat.

Akkor majd szégyelled magadat.

Zokogva borulsz Isten elé, és kéred, adjon még egy esélyt.

Ígérsz újreményt, de gyorsan feleded mikor földet érsz.

Kezded előröl, pusztítod a tájat, nem kíméled a fákat.

Szemetet dobsz isten testére.

Elveted a hited, csak a pénz a mindened.

Tovább gázolsz a sárba, az emberi gyalázatba.

Mikor pedig nincs tovább, elpusztult az utolsó virág.

Akkor érted meg tettednek súlyát.

Föld anya szomorúságát.

Megölted az embert, de nem az életet.

Mert az élet ember nélkül is létezhet!

Árny!

Árnyak ülnek a gépemnél, félek mellé ülni!

Olyan világot tükröz amitől megriadnék.

Hamis világ a fényről áradozik, de a sötétségbe mártózik.

Azt gondoljuk jobb a másé, vágyunk rá, akarjuk.

Nem számít milyen kárt okoz.

Merengek egy kép fölött… mi az igazság?

Egy fénylő mosoly, hamis szó.

Itt jártam, itt ettem, itt vettem!

Ki tettem egy posztba, éppen eszem, téged pedig az irigység egyen meg!

Nekem van, neked nincs, ennyi kész, nem számít.

Meg is dögölhet a nép!

Egy a lényeg ragyogjon a külcsín, a belcsín csak egy régi kor maradéka 

  mire nem emlékszik már csak az öreg székely,

kibe beletaposott számtalan nemzet.

Őt tagadjuk, őt tépjük szét, ki régen értünk küzdött, élt és halt,

hogy a jövő gyermeke, ha felnő, majd méltó legyen a szóra.

Magyar vagyok, kint is, bent is, fent is, lent is!

Ezt a képet tépjük ezer felé, ahogy azt tették mindig is.

Letagadjuk apáink vérét, nem hordjuk a múlt emlékét.

Másra vágyunk, szebbre, jobbra, hamis világra.

Elengedjük egymás kezét, hátat fordítunk a barátnak.

Nincs rá idő azt mondjuk , és közben a telefont nyomkodjuk!

Ezért küzdöttek apáink?Nem hinném!

Keservesen sírnak fönt az égben, nem értik mi történt!

Annyi Magyar él, és egy sincs, ki vezetné a népét?!

Mutatná az utat, tanítaná a múltat.

Hamis az oktatás, minden fejben, tisztára mosott képzelet.

Helyére ült egy álom, kitörölni a Magyarságot!

Legyen helyette selfi, a Balatonnál rángatózó giccsparti.

Nagyapám, ha itt állna, ki harcolt érted, azt mondaná

Fiam szégyellem mivé lett ez a világ!

Egykor daliás katonák vérüket adták, ott ahol te most ájulva meredsz,

mert nem találod a helyed, nem tudod mi a dolgod, hol kapaszkodj.

A Magyar múlt sírja felett, hangosan énekled idegen nemzet jövőjét.

S a végén készül még egy csoportkép.

Itt nyugszik egy eltűnt Nemzetség!

Síratja őt…  

Talán csak a nagytesó, ki a felhőbe írja a múlt emlékét!