Hópehely

Szürkül már az ég, a hold sápadt fénye tükröződik a tó jegén.

Távolban látni hópelyhek szálingóznak rég, a fenyők ágait puhán ölelik.

Magas fák csúcsain egymásba kapaszkodik a remény, hogy

egyszer véget ér a tél.

Néma csend dermeszti a tájat,

árva nyulak szaladnak a messzi Mátrába.

Hideg tél rémiszti a rókát, vacogva kotor vackot magának.

Csendesen hullik a hó, havas mezőkön süvit a szél,

magával hozza a tavasz ígéretét.

Jégcsapok csöpögnek a napmelegétől,

őzek böffennek az üverek rejtekéből.

Éled az erdő, nyílnak a fák,

madarak köszöntik az újesztendő hajnalát.

Néha eszedbe jutok?

Istenem! Néha eszedbe jutok-e?

Mikor párnámba sírom a nevedet.

S nem hallom itt állsz mögöttem.

Divat most tagadni, hozzád nem tartozni.

Elnézni a világba, egy sötét korszakba.

Feladni mindent, kitagadni téged.

Megtiltani a népnek, hogy tiszteljék az Istent.

Elvenni az erkölcsöt, kitörölni a hitet.

Kezébe adni egy újvilág hitet, hol a pénz az Isten.

Nem nézni a szívekbe, hol még fellelni a hitet.

Töröljük el e világot, építsünk egy rémálmot.

Nem kell nekünk hit és szeretet, csak a kínzó gyűlölet.

Lépjünk le, csá, ennyi.

Dobjuk el a világ rendjét.

Szánakozol és sírsz, ó ugyan már!

Hát nem ilyen életre vágysz?

Nem kellett Isten, elhitted a pénz a minden.

Vehetsz házat, szép jövőt, de benne élni nincs öröm.

Fizeted egy életen át a hazug világ kamatát.

Hiszed, hogy kell, az jó, az istentelen hazug világ.

Vissza mennél, de már nincs hová.

Szégyelled  a múltad, nem találod a kiutat.

Kérd meg hát az Istened és ő átvezet ezen az

embertelen életen!

Zúg az erdő!

Éjnek éjjelén szél zúgatja az erdők rejtekét.

Süvit, vágtat, lobogva tép.

Haragja tombol, dühe vágtat, gallyak szálnak.

Soha véget nem érő lárma, ordít bele a világba.

Szédül a reggel, csöpög a kedve, nyújtózik az ég felé.

Nem ébred a nap! Fekete felhő takarja el a fényt.

Cuppog a sárban az emberi mivolt.

Haraggal a szívben éli a napot, elfeledet régi álmok.

Forgószél veri mellében a haragot.

Kiáltana, de nem halják.

Minden ember a saját viharában kószál.

Keresi a fényt, a kiutat, de a ráborult magány

összezárta lelkét, homály fedi emlékét.

Nézlek én, oly régóta. Könnyeidet folyatod,

bús szívedben harag dúl.

Viharként száguldól, össze csapsz fűvel-, fával.

Vagdosod a baráti fákat.

Ottan állsz a csupasz réten, üres emberi részed.

Vihar vitte el a szavadat, tombolt, száguldott.

Égette a vágyakat.

Ily haraggal öltél és téptél.

Emberi lélekcsonk mi maradt, mi az ég felé mutat.

Remegő karod segélyért kiállt.

Sötét felhő alól kinyúl egy fénysugár.

Rajtad áll fel ragyog-e még a napsugár.