Öregedés

Elmúlt nyár emlékét látni már.

Kertekben szárad a fű, sárgul a falevél,

virágok szirmaikat hullajtják.

Ősz hajú nénik, bácsik meg-megállnak,

mélyet sóhajtva a távolba látnak.

Régi emlékek megkopott fénye,

tükröződik fakó szemükben.

Remegő kezükben sétabot.

Lassan járnak, elmerengnek.

S mikor megfáradnak,

egy padra telepednek.

Ráncos kezük ragaszkodva kapaszkodik egymásba.

Nincsen szó csak a némaság.

Mégis értik egymás sóhaját.

Egy elmúlt élet megannyi emléke

E két kisöreg szívében.

Egy barát.

Egy barát, aki belém lát.

Fölöttem áll, karjaiba zár.

Gyengéd szavakkal vigasztal.

Ott van akkor is, ha nincs is ott.

Szívében hordoz.

Rám gondol, ha tudja, valami fáj.

Velem él, értem sír.

 Szavak nélkül is megérint.

Támogat és fölemel.

Karját nyitja, átölel.

Mellém ül és hallgat.

Némán figyel.

Tudja, jól most kell az igaz szeretett.

Álom

Minden reggel egy hang ébreszt.

Kelni kell, vár az élet.

Álmos szemem nyitva már,

Álmom szárnya tova szállt.

Napraforgó

Mielőtt elindultam kicsi mag voltam, 

Sötét földnek rejtekében megbújtam.

Földanya óvott és szeretett,

és egy napon utamra engedett.

Arany csillogású hosszú karok

öleltek és védelmeztek.

Meleg fénye táplált és éltetett.

Lassan növögettem.

Itt az idő, jött egy fuvallat,

szirmaim álmosan nyújtóztak

Selyem fény ölelt, szórta rám melegét.

Így forogtam mindig a nap felé.

Közös kép

Az utolsó közös kép

még őrzi, mi bennünk él.

Nevetünk, még nincs mitől félni, 

Mosolyod ölel, karom óv.

Boldog ez a kép.

Fejedet rám hajtod,

megnyugszol egy percre.

Pillád lehunyva, arcod ragyog,

Nincs mitől félni, mi még együtt vagyunk.

Kinyitott szememet könny homályosítja,

ugye  rossz álom volt az egész?

Szívem remegve remél.

A régi kép homályba vész,

eltűnik az egykori szép emlék.

Lélek kalapács

Összetört az életem, egy láthatatlan kéz tette ezt vele.

Fogta markában kicsinyke létemet, szorította, míg csak bírta.

Levegőt is fájva kaptam, hörögtem és nyögtem,

Majd összetörtem.

Haragomban szitkozódtam, bántottam. 

Szavakat mondtam melyek úgy hasítottak,

Mint egy kalapács a lelkembe.

Veszekedtem Istennel, angyallal, de legjobban önmagammal.

Kit is hibáztathatnék? 

Elveszett világban az elveszett énemet merre is keresném? 

Itt van egészen bizonyosan énbennem,  de létezésem nem lelem.

Káoszom az enyém csak, én kértem, én akartam.

Ily világot miért akartam?

Akartam volna mindig a jót, a szépet, de az nem kell a népnek.

Dobálnak sárral, fájó szavakkal, eltaposnak, nem látnak. 

Arccal a sárban ott hagynak, átlépnek, tova haladnak.

Nincs egy kéz, ami felemel, reményt ad a szívemnek.

Egyedül kell megélnem.

Majd jön egy nap picinke fénnyel, korul ölel reménnyel.

Az élet szép és élni vár, nyisd ki hát a lelked kapuját.

Indulnék én, hol a fény él, s mikor a kapujánál állok

a láthatatlan kéz elkap, szorít és újra lelkembe tép. 

Elveszett lélek

Van egy fiú kinek nincsen honja

Ki a széllel ébred, a természet ringatja, a nap simogatja.

Nincs neki e földön boldogsága.

Kicsi keze remegve kér,

Néma szemek elfordulnak, rá sem néznek.

Nem számít egy élet, elveszett az régen.

 Az emberi szívhez nem ér el a lélek. 

Feketén-fehéren küszködik a létben.

Nincsen számára itt hely.

Jön egy ember ki hajába tép,

és nem látja rég egy elveszett lélek ki segítséget kér.

Kép és egy írás itt található Magyarországon müködő "hajléktalan" óvodáról : 

http://nepszava.com/2011/04/uncategorized/segitseget-ker-a-hajlektalanovoda.html

Öreg ház

Öreg ház a tó partján szomorúan tekint rám.

Elmúlt az idő fölötte, magára maradt, elfeledve.

Pedig valaha nem volt így.

Két tündér lakta.

Egyik volt a Szeretett, másik volt az Élet.

Jól megfértek, vita köztük nem volt.

Szeretet nem volt Élet nélkül és 

Élet nem volt Szeretet nélkül.

De jött egy nap, mikor Élet azt mondta:

Tudod Szeretet én elmegyek megnézem e világot nélküled.

Szeretet kérte szelíden, ne menjen.

De Élet nem figyelt.

Arra gondolt, van ott valami a házon túl, látnom kell, mennem kell.

Szeretet csak állt némán és nézte,
ahogyan Élet, csendben, távolodik.
 Halvány fénye még fel- felragyog.

Élet csendben ballagott.
Néha  megállt, szíve nehéz volt, fénye halványult.
 Ritkán eszébe jutott Szeretet, 

ilyenkor megállt, leült, megérezte hű társát.

Visszanézett, de fogta botját és járta tovább az útját. 

Isteni reggel

Fehér házon fekete foltok,

apró ablakok lesik a reggelt.

Némán éled a fény,

hol itt, hol ott egy lámpás ég.

Indul a reggel tele reménnyel,

egy új nap új élet bűvöletbe ejt.

Halk zajok motoszkálnak, léptek indulnak,

madarak röppenek.

Zúg a csend, indulni kell.

Álmos fények nyújtóznak a réten.

Harmat cseppen, virág éled.

Isten ébreszt.

Cicaságok

Álmosan nyújtózkodom, kikandikál fél bajuszom.

Minek korán kelni, hagyjatok még élni.

Szőröm bolyhos, lelkem morgós.

Hideg kint a reggel nem megyek én tejért kedden.

Elküldöm inkább hű gazdámat, a helyéről kitúrom.

Induljon, induljon.... sürgős dolgom fennakadt, 

az egerem elszaladt, de a tejem megmaradt.

Hattyúnak dala

Hattyúnak dala ott zeng még bennem.

Karcsú, íves alakja egy táncra hív.

Ott álok a színpadon, és

azt gondolom, a dal is csak értem él.

Remény

Remegő szívvel, reménykedő évvel nézek a jövőbe.

Remélem, megtalálom önmagam és kitárul a világ számomra.

Keresem és kutatom a valóságomat.

Harcolok és dacolok, magamat utálom.

Helyemet nem lelem, világom elsüllyedt.

Nézem én az eget mi fényesen lebeg, hitet és reményt nem lelek.

Kérem, én az Istenem jöjjön és szánjon meg, de mindig a néma üzenet, mi eléri fülemet.

Kétségeim erősek, kiben nem hiszek?

Magamban vagy Istenben?

 Belém mar a gondolat, elvesztem, tán örökre elvesztem.

Többé már nem térek vissza Istenhez.

Kinyújtom én a karomat, könyörögve imádkozom.

Néma szél mi arcomba vág, fagyos a szó mi lelkemet érinti.

Mindennek oka egyedül csak is én vagyok.

Fájdalom, ami lelkemet eltakarja, úgy lapul, őrzi, el ne fújja, egy kóbor szél.

Ki az, aki eljön és felemeli rólam ezt a leplet?

Meglátja, ki vagyok és megmutatja számomra valóságom tükrét.

Kérlek istenem, ha van még bocsánat számomra, hát eljöttem.

Esedezem érted, magamért. Nézz le rám, és segíts fel utamon.

Elvesztem és egyedül tévelygek.

Téged kereslek, de a sötétség nem enged. 

Adj nekem erőt, kitartást és hitet.

Hitet magamban, hogy nem hiába élek, hogy én is valamiért élek.

Félelem.

Miért fog el még a félelem?

Mitől félek, ha már tudom, mi végre vagyok. 

Tudom, honnan jövök és hová megyek.

Eljön az idő mikor leemelem a kalapom,

félreteszem, és örökre eltávozok.

Én már nem vállalok több szereplést

a Föld nevű színpadon.  

Mégis béke helyett a lelkemben még félelem él.

Félek, nem lesz időm álmaim teljesítésére.

Hagyom, hogy az ár vigyen magával minden nap.

Pedig csak hinnem kell.

Hinnem, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Még is van benne egy remegés,

ha elindul, végig járja az életemet.

Nem enged, ragaszkodik hozzám,

én is ragaszkodom hozzá.

Kinyújtom, a karom,

átöleljem, szeretgessem és elengedjem.

De még félek elengedni.

Félek, minden más lesz.

Elveszi azt, amim van.

Pedig nincs sok, sosem volt.

Mégis kell nekem.

Mert az egóm elhiteti velem:

"Kell ez nekem".

De ha megállok egy percre és befelé fülelek,

érzem én az új élet lehetőségét.

Ilyenkor a lelkem felragyog, 

a szívemből fény ragyog.

Elhiszem, képes vagyok megtenni,

a félelmet elengedni.

Megköszönni és tovább élni.

Sokat adtál és tanítottál,

mindig velem voltál.

Kérlek, most csendben menj, mert én már nem FÉLEK.

Készen vagyok befogadni az új életem.

Fénymunkás

Jézus és a fény jött el hozzám rég,

Máriával kezemet fogták.

Így adták át a hírt:

Bennem is a fénymunkás lángja ég.

Jézus

Jézus, kinek neve a mennyben dicsőül. 

Itt állok ma előtted,

Nem kérek egyebet, csak mutasd meg nekem,

mi is az igaz szeretet.

S majd ha hozzád felmegyek, 

leborulok elébed, karoddal felemelsz

és megérthetem mily nagy a szívedben a szeretet.

Egy rózsa élete

Reggel van még,

harmat cseppen a lelkemen.

Álmosan nyílik egy szirom,

elindul és megéli egy rózsa életét.