Elmúlás!

Szólt az ének, fogtam hangodat.

Angyal kísért át az ég alatt.

Gyöngyszem vagy az élet vizében,

partot vetett létezés.

Nevetnék, de nem tudok,

arcod foglya vagyok.

Ülj ide mellém, szóljon a dal.

Perdülj táncra, remegjen a fal.

Öleljen karod, csókoljon hangod.

Sötét árny a takarónk.

Letűnt álmok falakon.

Kisérem lelkedet, szorítom kezedet.

Menned kell, hív a dal!

Ülök ágyadon, hajadat markolom.

Kihűlt élet mardossa lelkemet, tova tűnt remények.

Csak még egy hang, daloljon lelkemnek.

Lehunyt szemeim mögött könnycsepp pereg.

Akár az életbe vetett homokszemek.

Hiányod billogként égeti lelkem.

Követlek én, nem nyugszik szívem.

Ott leszek veled a hajnali égen.

A lenyugvó napsugár emlékében.

Isten kegyelme!

Elmúlt élet rémséges tette

Elfeledet Isten kegyelme.

Háborúk dúlnak a földön,

soha nem apadó harc.

Küzdünk és hősi halált halunk.

Hiszünk egy jobb élet reménybe,

Mennyországba, létező túlvilági életbe.

Istentől távol, messzi földön mámor.

Takarjuk szemünket, feledjük tettünket.

Nem halljuk kérését,

Tagadjuk létezését!

Inkább élünk nélküle, nem nézünk a szemébe.

Félelem ül a lelkekbe, remegő kezekbe.

Kapaszkodunk a hitbe, egy reménybe

Isten végtelen teremtményébe.

Ég veled!

 A nap kint melegen süt,

Fény árasztja lelkemet.

Egy mosoly hajol én fölém,

Szememben a szeretett lángja ég.

Mennék én, ég veled!

Az én utam itt ért véget te veled!

Csendben kérlek, Engedj el!

De a néma üzenet nem ér el.

Rémület az életem,

Megfagy bennem a reményem.

Lesz ez még jobb is.

Engedj el, ég veled!

Az én utam itt véget ért te veled!

Ősz!

Ősszel varjak keringnek az égen,

hűvös már a reggel.

Néhol köd dereng, napfény szúrja át a felleget.

Csendben állok, sóhajtok,

Elment, elballagott!

Kicsúszott kezeiből a kezem,

helyét szorongatom.

Vállára hajlik az ősz

betakarja a köd.

Eső veri az ablakot!

Nézlek csendben

folyik a könnyem.

Elmentél, eltűntél!

Sárga levelek közt botorkál a szél.

Lábad nyomába futok én

elkaplak, még markolom szavad.

Elnémul a táj

sötétség borul rá.

Kialszanak a gyertyák

alszanak a fák.

Anyák!

Anyák, ha kell, megvédenek, megóvnak és szeretnek.

Anyák ily módon tanítják meg az életet.

Anyák, akik sohasem felednek és mindig keresnek.

Anyák, tárt karokkal ölelnek, lelkükkel szeretnek.

Anyák a legszebb pillantásukkal szíveket melengetnek,

Anyák, új életet és reményt  adnak.

Anyák szavak nélkül szeretnek, könnyekkel ölelnek.

Anyák, akik nem védtek és nem szerettek,

bennetek ez a tűz és vágy hová lett?

Anyák, kik nem látjátok a kárt a szívekben!

Anyák, akik nem ölelnek és védenek.

Anyák, akik fájdalmat és bánatot hagytok a kicsi szívekben.

Melyek felnőnek és reménytelenül szeretnek.

Anyák hol vagytok most? Hol rejtőzik szívetek?

Amikor egy szív szeretve hív és megbocsájtást kér.

Anyák ti miért nem halljátok a gyermekek kiáltását?

Anyák mondjátok el, ha szeretve születünk,

ti miért nem szerettek?

Életet adtok egy új életnek és eldöntitek nem szeretettre érdemes.

Pénz.

Pénz nincs elég!

Őrületbe kergetném.

Kergetném? Hogy én?

Hogy is ne! Kell a pénz!

Még sincs elég, dolgozhatok én!

Kérsz te is, kér ő is,

adok én , örökké csak adok én.

Pénz, ha nem lennél

Szabad lennék, repülnék.

Nem bánnám én az autót, házat.

Mit sem ér.

Élnék! Érted? Nélküled, de élnék!

Szállnék, futnék, rohannék.

Hogy hová?

Ahová most nem lehet.

Mert megkötöd kezemet.

Szorosan tartod álmaim,

eltörlöd vágyaim.

Levágod szárnyaim.

Elveszed barátaim.

Foglyod vagyok rabszolgád!

Fizető barát.

Szavad szól és pénz terem.

Hogy nem elég? Elhiszem!

Vedd el mind!

Csavarjad, szorítsad, markoljad!

Vigyed-, vigyed, az életem legyen a tied!

Hiányod!

Mennyi év, mennyi éj

álltam ablakod alatt.

Néztem elmúló árnyakat.

Behunyt szemeim mögött mély fájdalom.

Csak még egy perc, egy remény!

Sóhaj és vágy karomba zár.

Engednem kell! Menned kell!

Kiragadott egy vasárnap est.

Szívem szakad minden éjjel,

hiányod bélyegként éget.

Csak még egy perc, ennyi mit kérek!

De szólt az ítélet, ennyi, nem több!

Engednem kell!

Némán siklik alakod, sötétségben fuldokol.

Utánad kapok, de már csak

a sötétség fogja alakod.

Könny áztatott magányom tépi szét,

marja és rángatja életem!

Mi maradt nekem?

Egy újabb magányos hét.

Nélküled élni, megtanulni élni.

Hinni és remélni,

bűnöst nem keresni.

Némán, távolból szeretni.

Jézus!

Szeretném hinni, hogy nem árulak el!

Hogy van elég hitem.

Félek, gyenge vagyok, mint Júdás,

csókkal üdvözöllek és Péterként engedem el a kezed.

Ne engedj, el kérlek!

Tisztítsd meg a lelkem.

Nyisd ki a szívemet, hagy lássalak tégedet.

Szememben őrzöm alakod,

lelkemben hordom akaratod.

Szívemben él a remény,

hogy egy nap újra melletted ülök én!

Férjemnek!

Éjjel felriadok, félek!

Kezedet kutatom,

átnyúlok az ágyon, megérintem karod.

Csendben lélegzel, alszol

én pedig megnyugszom.

Nem ér az életem semmit, ha nem te ölelsz.

 Üres minden percem nélküled.

Szeretem a hangodat,

mely kedves szavakkal simogat.

Nincsen szó, ami elmondhatná

mennyire szeretlek.

Hálával a szívemben élem az életem.

Olyan férj, mint te vagy

nincs még egy itt e földön.

Kérem az Istenem, ha egyszer már nem leszek

akkor is foghassam a kezedet. 

Most kéne élned!

Napnyugtával sötétségbe borul a lét,

az élet tele reménnyel kél.

Nem kell félni, mindig van remény

holnap is felébred a lét.

Mennél, rohannál, futnál át mindenen

vágyol, hogy megnőj, hogy valakivé légy…

Hajszolod magadat, döngeted a szavakat.

Nincs megállás csak a folyvást küzdés,

engeded elmenjen az élet, és nem is látod

most kéne élned.

Ne hajkurásszál álmokat!

Néz körbe a világba, tekints a virágra

néz fel az égre, lásd magad élni.

Üljél le a padra, állj meg egy napra.

Fussál és nevess.

Örülj az életnek!

Készen állok.

Testem elérett, lelkem megérett.

Minden mi bennem van,

minden mi rajtam van.

Készen áll!

Elindul és megérint,

bennem minden beérik.

Valami készül, valami indul.

Bennem egy mag ma kivirul.

Virágja belőlem virágzik.

Szirmai a lelkem szirmai.

Indulnom kell, az élet készen vár.

Rajtam áll!

Bennem ég egy jobb világ.