12 év.

12 éve tappancsai között fogja szívemet.

Nem nézi arcomat, mögém néz, belém lát.

Minden rezdülésemet ismeri már.

Néha csak ül és néz, szemében áhítat.

Nekem szól, nekem üzen, látja tiszta lelkemet.

Soha nem szűnő szeretet öleli minden napomat.

S ahogy telnek, az évek szemeit fátyol takarja el,

s még is ezer ember közt nekem örül, ha halja hangomat.

Velem nőt föl és velem öregszik meg.

Együtt lettünk barátok, család és igaz lelki társ.

Sok fájdalmam cipeli ő, terhemet hordja szó nélkül.

Nem vár semmit cserébe, önzetlen lény ki szeretni jött.

Nem mást, engemet!

Hallom lépteit, öregesek, bajusza fehér már.

De szemében a fény tisztán felragyog, ha rám néz.

Átölelem minden nap, köszönöm neki, hogy

 Egy röpke kutyányi élete alatt megtanított szeretni.

Lépteim.

Istenem, e gyönyörű napon halod a szavaim?

Hozzád szólok a reményért haldoklom.

Mond kérlek, a szavaimat felírod az égbe?

Vagy eltűnnek az ürességbe.

Ki tudja, biztosan létezel és, hogy

életem nem reménytelen küzdelem.

Nehéz ma a földön élni, fáj a létezés.

Egyetlen reményem, hogy te figyeled lépteim.

Hol van?

Hol van a nyár, mi körül ölelt és az égbe szállt.

Hol van a szó, ami ígért szépet és jót.

Hol van az álom, ami tele volt reménnyel, egy új élet kezdettel.

Hol van egy barát, aki mögém lép, átkarol és felemel.

Hol van minden, mi szép volt, és ragyogott az égbolt.

Hol van az a világ, ami nem ölt, nem háborúzott.

Hol van az ígéret, hogy harc nélkül is van élet.

Hol van a szeretet, ami kihalt a lelkekben.

Hova tűnt az érzelem, ami nélkül nem élet az emberi képzelet.