Összetört az életem, egy láthatatlan kéz tette ezt vele.
Fogta markában kicsinyke létemet, szorította, míg csak bírta.
Levegőt is fájva kaptam, hörögtem és nyögtem,
Majd összetörtem.
Haragomban szitkozódtam, bántottam.
Szavakat mondtam melyek úgy hasítottak,
Mint egy kalapács a lelkembe.
Veszekedtem Istennel, angyallal, de legjobban önmagammal.
Kit is hibáztathatnék?
Elveszett világban az elveszett énemet merre is keresném?
Itt van egészen bizonyosan énbennem, de létezésem nem
lelem.
Káoszom az enyém csak, én kértem, én akartam.
Ily világot miért akartam?
Akartam volna mindig a jót, a szépet, de az nem kell a népnek.
Dobálnak sárral, fájó szavakkal, eltaposnak, nem látnak.
Arccal a sárban ott hagynak, átlépnek, tova haladnak.
Nincs egy kéz, ami felemel, reményt ad a szívemnek.
Egyedül kell megélnem.
Majd jön egy nap picinke fénnyel, korul ölel reménnyel.
Az élet szép és élni vár, nyisd ki hát a lelked kapuját.
Indulnék én, hol a fény él, s mikor a kapujánál állok
a láthatatlan kéz elkap, szorít és újra lelkembe tép.
