Korán még a reggel!

Korán még a reggel, nem ébred a lelkem.

Éjjel aggódom, az életem elaludt.

Csend van bennem, nem hallom a hangod.

Istenem kérlek, segíts át a haragon!

Látok egy utat, de félek lépni.

Ha elesem ki fog felemelni?

Kaptam egy életet, én akartam úgy hiszem.

De ily nehezet miért kértem?

Egy életen át siránkozom, másokét szépnek látom.

Hol az enyém? Nem látom!

Eltévedtem e világon.

Kérlek, Istenem nyújtsd felém a kezedet,

Veled szeretném élni az életem!

Istenem hol jársz?

Istenem hol jársz az égen?

Kereslek mindennap, mégsem látom az arcodat.

Kérlek, mutasd meg nekem a létezést, egy halál utáni képzelést.

Hogy van remény veled élni a mennyek egén!

Nem vágyom másra csak, hogy hozzád járjak...

Lépcsődnél térdepeljek, és hozzád hűen könyörögjek.

Fordítsd felém orcádat hagy lássam az arcodat.

Mely békével teli, és árasztja az emberekre a szeretetét.

Kérlek Istenem, ne felejts el engem!

Szükségem van rád itt a földi életben!

Pánik.

Hallom még a reggelt.

Vízcseppek lepik el a testem.

Indulnék, de nem lelem a kedvem.

Hová lett minden, mit úgy szerettem!

A ködös reggelt, az ablakon végig csorgó eső cseppet.

Elmúlt világ sötét reggele ébreszti a lelkemet.

Indulni kell, kint vár egy világ, mely

Megrémiszt és magával ránt.

Táskámba kapaszkodom, tőle várom a reményt, hogy

markolva vissza ránt a fény felé.

12 év.

12 éve tappancsai között fogja szívemet.

Nem nézi arcomat, mögém néz, belém lát.

Minden rezdülésemet ismeri már.

Néha csak ül és néz, szemében áhítat.

Nekem szól, nekem üzen, látja tiszta lelkemet.

Soha nem szűnő szeretet öleli minden napomat.

S ahogy telnek, az évek szemeit fátyol takarja el,

s még is ezer ember közt nekem örül, ha halja hangomat.

Velem nőt föl és velem öregszik meg.

Együtt lettünk barátok, család és igaz lelki társ.

Sok fájdalmam cipeli ő, terhemet hordja szó nélkül.

Nem vár semmit cserébe, önzetlen lény ki szeretni jött.

Nem mást, engemet!

Hallom lépteit, öregesek, bajusza fehér már.

De szemében a fény tisztán felragyog, ha rám néz.

Átölelem minden nap, köszönöm neki, hogy

 Egy röpke kutyányi élete alatt megtanított szeretni.

Lépteim.

Istenem, e gyönyörű napon halod a szavaim?

Hozzád szólok a reményért haldoklom.

Mond kérlek, a szavaimat felírod az égbe?

Vagy eltűnnek az ürességbe.

Ki tudja, biztosan létezel és, hogy

életem nem reménytelen küzdelem.

Nehéz ma a földön élni, fáj a létezés.

Egyetlen reményem, hogy te figyeled lépteim.

Hol van?

Hol van a nyár, mi körül ölelt és az égbe szállt.

Hol van a szó, ami ígért szépet és jót.

Hol van az álom, ami tele volt reménnyel, egy új élet kezdettel.

Hol van egy barát, aki mögém lép, átkarol és felemel.

Hol van minden, mi szép volt, és ragyogott az égbolt.

Hol van az a világ, ami nem ölt, nem háborúzott.

Hol van az ígéret, hogy harc nélkül is van élet.

Hol van a szeretet, ami kihalt a lelkekben.

Hova tűnt az érzelem, ami nélkül nem élet az emberi képzelet.

Eltűnt vers.

Kereslek benneteket emberek,

Hol vagytok? Hová tűntetek?

Elmúlt századok letűnt emberei, sírjatok!

Ma élő embernek, nem kell a vers.

Nem olvass, és nem ír!

De facebookjárol osztja az észt.

Elfeledte már –e nemzet ki is volt Kölcsey.

Felkiáltok! Istenem… hová lettek az Emberek?

Kik vagyunk mi, ha eltűnt belőlünk a képzelet.

Veszedelmes világ az, ahol nem olvasnak, de tudnak.

Ahol nem látnak, de okítanak.

Hazugsággal hintik el a múltat.

Eltörlik Elődeink tetteit, kitépik a lelkünk Magjait!

Bitorolják vágyunkat, láncra kötik az emlékét.

Csendbe legyél, ne merj szólni!

Ez a világ a hülyéket szereti.

Feled el önmagad, imád a hamisat.

Utáld a néped, mard a másikat.

Tipord el, s majd segítséget nyújtó karodat,

 levágjak az elvtársak.

Itt nincs hely a gyengéknek, közéjük állsz

vagy eltapos az emberi enyészet.

Lelked oly hevesen ordít, szomjazik a jóra.

De nincs már tudás, feláldozták,

Az instagram szent oltárán.

Menni!

Menni, mindig csak menni.

Egy bőröndből élni.

Kicsit megállni, lélegezni,

otthont teremteni.

Egy szép napon újra útra kelni.

Ismételni e kört folyvást.

Menni, menni az ismeretlenbe lépni.

Soha meg nem szűnő érzés,

hogy élsz, mert mész!

Nyári reggel!

Nyári esős szürke reggel.

Számítógépem előtt merengve ébredek.

Telnek az évek, nem kopnak az emlékek.

Ma is ott ülök hajnalban a réten,

lesem a terelgető ménest.

Vizes fűcseppeken óvatosan lépek

meztelen talpamon a dér ébresztget.

Távolban pirkad az égbolt

vele ébred az emberi mivolt.

41 évem!

Repül az év, öregszem én.

41 évem mögém ért. 

Nem értem én hová lett a múlókép 

Gyerek voltam, éppen csak felnőttem

már is elrepültek az évek.

Boldog nem voltam sokáig, 

nehéz élet tépázta ráncaim.

Köszönöm neki, hogy nem adta olcsón és fejbe vágott olykor,
néha akkor is, ha előtte már megtépázott.

Nélküled ma Istenem nem lennék.

Amikor azt kértem vigyél el, te mellém ültél, szerettél!

Átölelve meséltél, egy jobb életről, szép emlékekről.

Lehajtott fejjel, könnyes szemmel, halkan kértelek, segítsél. 

Nem hittem egy nap más lehet minden,

hogy a rossz eltűnhet belőlem, de te

hitted, egy nap felállok, letörlöm könnyeim.

Megsimogatom szívemet és magamhoz ölelem lelkemet. 

Ma is itt vagy velem, ha csendben is vagyok, és sokáig nem szólok.

Tudom, ott ülsz ágyamnál, mosolyogsz rám.

Azt mondod – Látod, csak hinned kell, ennyit kérek nem többet! 

S bízd rám az életed. Vezetem a lelkedet. 

Szorosan fogom a kezedet.

Köszönöm Istenem az elmúlt 41 évemet! 

Fohász!

Kérlek, Istenem bocsásd meg az én életem,

Oly sokat bűnhődtem és bűntettem!

Haragomba nem láttalak, pedig kerestelek,

elfedte a sötétség a fényedet.

Ó kérlek, Istenem vezesd az életem,

mutasd meg nekem hol rejtőzöl a szívemben.

Szeretnék veled egybe forrni, a napjaimat veled élni!

Keresni téged szüntelen, meglelni a napnak fényében,

egy kóborló állat tekintetében.

Ülj ide kérlek mellém, a lelkemet a kezedbe tenném.

Fogd, és vidd fel a mennybe, tisztítsd meg a fénybe.

S ereszkedj alá az égből, borítsd rám védő lepled.

Így kísérj tovább a maradék éveimben.