Lépteim.

Istenem, e gyönyörű napon halod a szavaim?

Hozzád szólok a reményért haldoklom.

Mond kérlek, a szavaimat felírod az égbe?

Vagy eltűnnek az ürességbe.

Ki tudja, biztosan létezel és, hogy

életem nem reménytelen küzdelem.

Nehéz ma a földön élni, fáj a létezés.

Egyetlen reményem, hogy te figyeled lépteim.

Hol van?

Hol van a nyár, mi körül ölelt és az égbe szállt.

Hol van a szó, ami ígért szépet és jót.

Hol van az álom, ami tele volt reménnyel, egy új élet kezdettel.

Hol van egy barát, aki mögém lép, átkarol és felemel.

Hol van minden, mi szép volt, és ragyogott az égbolt.

Hol van az a világ, ami nem ölt, nem háborúzott.

Hol van az ígéret, hogy harc nélkül is van élet.

Hol van a szeretet, ami kihalt a lelkekben.

Hova tűnt az érzelem, ami nélkül nem élet az emberi képzelet.

Eltűnt vers.

Kereslek benneteket emberek,

Hol vagytok? Hová tűntetek?

Elmúlt századok letűnt emberei, sírjatok!

Ma élő embernek, nem kell a vers.

Nem olvass, és nem ír!

De facebookjárol osztja az észt.

Elfeledte már –e nemzet ki is volt Kölcsey.

Felkiáltok! Istenem… hová lettek az Emberek?

Kik vagyunk mi, ha eltűnt belőlünk a képzelet.

Veszedelmes világ az, ahol nem olvasnak, de tudnak.

Ahol nem látnak, de okítanak.

Hazugsággal hintik el a múltat.

Eltörlik Elődeink tetteit, kitépik a lelkünk Magjait!

Bitorolják vágyunkat, láncra kötik az emlékét.

Csendbe legyél, ne merj szólni!

Ez a világ a hülyéket szereti.

Feled el önmagad, imád a hamisat.

Utáld a néped, mard a másikat.

Tipord el, s majd segítséget nyújtó karodat,

 levágjak az elvtársak.

Itt nincs hely a gyengéknek, közéjük állsz

vagy eltapos az emberi enyészet.

Lelked oly hevesen ordít, szomjazik a jóra.

De nincs már tudás, feláldozták,

Az instagram szent oltárán.

Menni!

Menni, mindig csak menni.

Egy bőröndből élni.

Kicsit megállni, lélegezni,

otthont teremteni.

Egy szép napon újra útra kelni.

Ismételni e kört folyvást.

Menni, menni az ismeretlenbe lépni.

Soha meg nem szűnő érzés,

hogy élsz, mert mész!

Nyári reggel!

Nyári esős szürke reggel.

Számítógépem előtt merengve ébredek.

Telnek az évek, nem kopnak az emlékek.

Ma is ott ülök hajnalban a réten,

lesem a terelgető ménest.

Vizes fűcseppeken óvatosan lépek

meztelen talpamon a dér ébresztget.

Távolban pirkad az égbolt

vele ébred az emberi mivolt.

41 évem!

Repül az év, öregszem én.

41 évem mögém ért. 

Nem értem én hová lett a múlókép 

Gyerek voltam, éppen csak felnőttem

már is elrepültek az évek.

Boldog nem voltam sokáig, 

nehéz élet tépázta ráncaim.

Köszönöm neki, hogy nem adta olcsón és fejbe vágott olykor,
néha akkor is, ha előtte már megtépázott.

Nélküled ma Istenem nem lennék.

Amikor azt kértem vigyél el, te mellém ültél, szerettél!

Átölelve meséltél, egy jobb életről, szép emlékekről.

Lehajtott fejjel, könnyes szemmel, halkan kértelek, segítsél. 

Nem hittem egy nap más lehet minden,

hogy a rossz eltűnhet belőlem, de te

hitted, egy nap felállok, letörlöm könnyeim.

Megsimogatom szívemet és magamhoz ölelem lelkemet. 

Ma is itt vagy velem, ha csendben is vagyok, és sokáig nem szólok.

Tudom, ott ülsz ágyamnál, mosolyogsz rám.

Azt mondod – Látod, csak hinned kell, ennyit kérek nem többet! 

S bízd rám az életed. Vezetem a lelkedet. 

Szorosan fogom a kezedet.

Köszönöm Istenem az elmúlt 41 évemet! 

Fohász!

Kérlek, Istenem bocsásd meg az én életem,

Oly sokat bűnhődtem és bűntettem!

Haragomba nem láttalak, pedig kerestelek,

elfedte a sötétség a fényedet.

Ó kérlek, Istenem vezesd az életem,

mutasd meg nekem hol rejtőzöl a szívemben.

Szeretnék veled egybe forrni, a napjaimat veled élni!

Keresni téged szüntelen, meglelni a napnak fényében,

egy kóborló állat tekintetében.

Ülj ide kérlek mellém, a lelkemet a kezedbe tenném.

Fogd, és vidd fel a mennybe, tisztítsd meg a fénybe.

S ereszkedj alá az égből, borítsd rám védő lepled.

Így kísérj tovább a maradék éveimben.

A kéz!

Látom a kezemen az öregség jeleit.

Néhol a finom bőrt ráncok ölelik.

Múló éveim mély ráncokat alkotnak.

Mesélnek egy életről hol szépről, hol fájó emlékekről.

Őseim múltját tükrözi minden egyes barázda.

 Benne látom anyám kezeit, egy mozdulat, egy gesztus mind belőle fakad.

Az ő keze, az ő bőre volt pont ilyen.

Mennyit néztem merengve, figyelve

ahogy az erek futkosnak keresztbe, keresik az utat,

éppen úgy ahogyan most én keresem kezeit.

Azt a kezet mely óvót és szeretet.

S mely némán szorította kezemet.

Majd egy napon elengedte, hogy annyi néma év után

a kezemben lássam  kezeit.  

Figyelj rám!

Kérlek, figyelj most rám.

Elszöktél, eltűntél oly régen már,

fájdalmas volt nélküled a világ.

Nem szólok, nem jár a szám.

Csak kérlek, figyelj most rám.

Kint a világ más, mint gondolnád.

Ne zárj el, ne dobj ki már!

Nem kérek mást csak figyelj rám.

Félek túl sok ami reád vár.

Itt vagyok, számíthatsz rám.

Sírva kérlek, most figyelj rám!

Nem állok eléd és szorítalak szorosan, nehogy elmenjél.

Menned kell, tudom rád vár egy világ.

Féltelek! Ezért kérlek, figyelj rám!

Nem minden szavam bánt, óv is, aggódik, remél és kér.

Kinyújtott karom hozzád ér.

Arra kér, a szíved legyen a helyén.

Érezd az igazat és zárd ki a hamisat.

Tudom menned kell, hát menj!

De a szívedben kérlek figyelj rám!

Érezd, hogy szeretlek és figyelek rád.

Tavasz!

Oly kicsi mag voltál és már itt virítasz az ablakomnál.

Egész télen reménykedtem, hogy tavasszal életre rebbensz.

S no lám alig telt el pár hét és te szórod a virágjaidat szanaszét.

Tündökölve jár erre a nép téged ámulva rég.

Nyílj- nyílj más dolgod sincs, szépséged ontja magából a hírt.

A tavasz tündér jött el ünnepelni közénk. 

Köd!

Álmos ködös téli napon kitekintek az ablakon.

Emberek távol, némán álldogálnak.

Fázósan kabátjukba takaróznak.

Köd lepi el a házakat, halvány fény dereng az ég alatt.

Át nézek a szomszéd házba, szomorú emberek ülnek magukba zárva.

Nem látják már a másik életét, a tévé takarja el a képzetét.

Fáradt testek, elgyötört arcok, reményért harcol.

Néma sóhaj ragadja meg a karom.

Szemében a könyörgés arra kér legyek én, aki megtöri a ködnek az üzenetét.

Halvány remény távoli még, sötétség üli meg az égnek egét.

De egy aprócska fény örökre ég felgyújtja lelkek emlékét.

Felreppen a ködnek sötét leple, alatta ragyog Isten örök jó kedve.