Sötétség

Selyemszirmok összezárva,

nem nyílik már az élet virága.

Haldokló világ, sötét éj.

Holdsugár fénylő lét.

Hol van már a tánc,

az öröm szigetén?

Elmúlt minden csak egy szép emlék.

Helyébe lép egy sötét kép

Mardossa a lelkem boltívét.

Rohannék én, de valami fogva tart.

Kínzó marok, repedt sarok,

ez a világ régen halott!

HÍVÓ SZÓ

Téli szél fuvallata kering a völgyek mélyén,

Dobszó visszhangzik, égi jelként kiált a világba:

Itt az idő ébredni kell!

Isten szava hívja nemzetét, egybe gyűjti ősi emlékét.

Ma minden Ős újjászületett. Szétszórva a világban

Keresik önmaguk igazát.

Harcolnak és küzdenek, az ősi magyar nép hangja száll,

Megáll minden országnál, szíveknek szól, szívekért:

Harcra kész az új nemzedék!

Szavak nélküli küzdelem, ami elé néz ez az új magyar nemzedék.

Egybe gyűlünk mi mind, az egy igaz szeretet a vezérünk

Őseink lelkei bennünk égnek,

Ősi Istenünk nagy nemzedéke ébredezik,

Zúg a völgy, morajlik a mély.

Pilis szíve érted él, a Föld egy új jövőt remél.

Indulj hát, és légy szerény! Csendes harc itt a remény.

Szeretni és hinni, ez a két szó a vezér!

Hiányzol

Szeretném fogni kezedet,

Kimondani nevedet.

Melléd ülni, mint régen.

Hallgatni a szépet

Mesélni néked,

Nevetni véled.

Szemeimmel nézni,

Karjaimmal óvni.

Féltőn remélni,

Csupán csak szeretni.

Óvni, védni, megőrizni.

Soha el nem engedni.

Tavasz

Tavasszal minden ablak nyitva van,

Hallgatja a zajokat.

Ismerősként köszönti a madarat,

autók zúgását, üvegek csörömpölését.

Pakolnak, fészkelődnek, rendezkednek,

Valami készül, nagydolog vár.

Sürög – forog a világ.

Ébredezik álmából egy jobb világ.

Elfeledet régi emlék, mit a hó takart.

Olvadáskor elmosta fájó emlékét.

Minden mi volt, ma már nincs.

Új palánta kél!

 Friss virággal, friss emlék,

ébredezik a lét.

Napsugár hirdeti az új élet reményét.

Vaskarom

Bennem lévő sötétség

Kapaszkodva tör elő

Letaposva minden érzést, emléket és jövendőt.

Nem szánit neki sok évnyi küszködés, harc és törekvés.

Eljön, vaskarmában tart, szorít, fojt, el nem enged.

Viaskodik bennem az élet.

De ott van bennem egy picinyke hit,

Fény és remény, hogy Isten bennem él.

Nem kétség, Ő velem él.

Fáradt lelkem hozzá lép, a földről fölsegít.

Némán fogja kezemet, mikor a vaskarmok 

Szorítják lelkemet. 

Öregedés

Elmúlt nyár emlékét látni már.

Kertekben szárad a fű, sárgul a falevél,

virágok szirmaikat hullajtják.

Ősz hajú nénik, bácsik meg-megállnak,

mélyet sóhajtva a távolba látnak.

Régi emlékek megkopott fénye,

tükröződik fakó szemükben.

Remegő kezükben sétabot.

Lassan járnak, elmerengnek.

S mikor megfáradnak,

egy padra telepednek.

Ráncos kezük ragaszkodva kapaszkodik egymásba.

Nincsen szó csak a némaság.

Mégis értik egymás sóhaját.

Egy elmúlt élet megannyi emléke

E két kisöreg szívében.

Egy barát.

Egy barát, aki belém lát.

Fölöttem áll, karjaiba zár.

Gyengéd szavakkal vigasztal.

Ott van akkor is, ha nincs is ott.

Szívében hordoz.

Rám gondol, ha tudja, valami fáj.

Velem él, értem sír.

 Szavak nélkül is megérint.

Támogat és fölemel.

Karját nyitja, átölel.

Mellém ül és hallgat.

Némán figyel.

Tudja, jól most kell az igaz szeretett.

Álom

Minden reggel egy hang ébreszt.

Kelni kell, vár az élet.

Álmos szemem nyitva már,

Álmom szárnya tova szállt.

Napraforgó

Mielőtt elindultam kicsi mag voltam, 

Sötét földnek rejtekében megbújtam.

Földanya óvott és szeretett,

és egy napon utamra engedett.

Arany csillogású hosszú karok

öleltek és védelmeztek.

Meleg fénye táplált és éltetett.

Lassan növögettem.

Itt az idő, jött egy fuvallat,

szirmaim álmosan nyújtóztak

Selyem fény ölelt, szórta rám melegét.

Így forogtam mindig a nap felé.

Közös kép

Az utolsó közös kép

még őrzi, mi bennünk él.

Nevetünk, még nincs mitől félni, 

Mosolyod ölel, karom óv.

Boldog ez a kép.

Fejedet rám hajtod,

megnyugszol egy percre.

Pillád lehunyva, arcod ragyog,

Nincs mitől félni, mi még együtt vagyunk.

Kinyitott szememet könny homályosítja,

ugye  rossz álom volt az egész?

Szívem remegve remél.

A régi kép homályba vész,

eltűnik az egykori szép emlék.

Lélek kalapács

Összetört az életem, egy láthatatlan kéz tette ezt vele.

Fogta markában kicsinyke létemet, szorította, míg csak bírta.

Levegőt is fájva kaptam, hörögtem és nyögtem,

Majd összetörtem.

Haragomban szitkozódtam, bántottam. 

Szavakat mondtam melyek úgy hasítottak,

Mint egy kalapács a lelkembe.

Veszekedtem Istennel, angyallal, de legjobban önmagammal.

Kit is hibáztathatnék? 

Elveszett világban az elveszett énemet merre is keresném? 

Itt van egészen bizonyosan énbennem,  de létezésem nem lelem.

Káoszom az enyém csak, én kértem, én akartam.

Ily világot miért akartam?

Akartam volna mindig a jót, a szépet, de az nem kell a népnek.

Dobálnak sárral, fájó szavakkal, eltaposnak, nem látnak. 

Arccal a sárban ott hagynak, átlépnek, tova haladnak.

Nincs egy kéz, ami felemel, reményt ad a szívemnek.

Egyedül kell megélnem.

Majd jön egy nap picinke fénnyel, korul ölel reménnyel.

Az élet szép és élni vár, nyisd ki hát a lelked kapuját.

Indulnék én, hol a fény él, s mikor a kapujánál állok

a láthatatlan kéz elkap, szorít és újra lelkembe tép.